Szünet:(

Sziasztok!
Nem tudom, hogy egyáltalán olvassa-e valaki Roxie kalandjait, de úgy érzem, az a korrekt, ha közlöm, hogy úgy döntöttem, egy időre jegelem a blogot. Sajnálatosan elakadtam a sztorinál, megvannak a főbb események, hogy mik lesznek még benne, de az, hogy mikor, és hogy a hősnőnk mégis, hogyan jut el odáig, még hiányzik. Úgy érzem, hogy Roxie története megér annyit, hogy kellő időt szánjak rá, és csakis erre koncentráljak, amikor írok.
Nem tudom, hogy mégis mikor térek vissza, és hozok új fejezetet, mindenesetre úgy határoztam, hogy minimum öt fejezet összehozása után rakok fel újat az oldalra. Remélem, hogy - már ha valaki olvasta egyáltalán - még kíváncsiak vagytok Roxie sorsára a továbbiakban, és megvárjátok, hogy túljussak ezen a kisebb írói válságon.

7.

„Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?”

Mivel azon kezdtem el aggódni, hogy esetleg már keresnek, nem lustálkodhattunk valami sokáig, és mivel tudtuk, hogy Ax rettenetesen kiakadna, ha esetleg csak megsejtené a dolgot, inkább iparkodtunk, hogy visszanyerjük akciónk előtti formánkat, s csak reménykedhettünk benne, hogy senki sem volt tanúja se a parketten lezajlott, se pedig a fenti légyottunknak.

- Gondolom, akkor majd találkozunk! – mondtam tétován, felpillantva rá.

- Biztosan! – értett egyet, majd egy utolsó ölelés és csók után, felváltva elhagytuk a szobát, ügyelve, hogy semmi se mutassa, hogy ott jártunk.

Még mindig elég nagy volt a zsivaj, és ahogy észrevettem a buli is nagyban folyt, így cseppet fellélegezve indultam megkeresni bátyám, hogy közöljem, én inkább hazamennék.

- Roxie! – kurjantotta valaki a nevem, így megfordultam és kissé összehúzott szemöldökkel vizslattam a felém tartó, erőteljesen imbolygó alakot.

- Szörnyen bűzlesz James! Mégis mit ittál? – vontam kérdőre, amikor odaért hozzám, majd átkarolva a vállam támaszkodott rám.

- Ha én azt tudnám… - felelte elgondolkodó fejjel. – Várj! – szólított fel, én pedig szinte látni véltem a fogaskerekeket az agyában, amint máris működésbe lépnek. – Nem mégse! Nem emlékszem! – jelentette ki büszkén, kidüllesztve mellkasát, miközben vigyora végigért az arcán.

- Na, jó! Szerintem ideje lenne hazamenned, nem gondolod? – szóltam neki, majd mivel végre látni véltem a tömegben bátyám alakját, James kezét megragadva kezdtem el cibálni magam után, kerülgetve az embereket.

- Axel! – ordítottam utána, azonban rám se hederített, így csak fújtatva vonultam a nyomában, miközben Jamest még kitartóan húztam magammal.

Egészen a konyháig kellett menetelnünk, mire utolértük, azonban mikor felfedeztem, hogy ő is körülbelül ugyanolyan állapotban van, mint James, vagy ha nem, rosszabban, csak tanácstalanul néztem körül, hogy mégis kitől kérhetnék segítséget, hogy hazavihessem ezt a két majmot.

Minekután egy gyors körbejárást végeztem a lakásban, és láttam, hogy a legtöbb ember elég illuminált állapotban van, sóhajtva szedelődzködtem össze, majd gondosan figyelve a két, közben harsány dalra fakadt jómadárra, vonultunk ki, és indultunk el az utca vége felé, hogy aztán hoppanálhassunk.

- Axel ne szórakozz már! - keltem ki magamból, mikor bátyám a többszöri szólásom figyelembe se véve óbégatott, és perdült táncra, felverve az összes lakót. – Hagyd már abba! – üvöltöttem rá, mikor nem bírtam tovább, hisz James még mindig rajtam tehénkedett, így esélyem sem volt, hogy elkapjam Axet.

- Ahogy látom, rád fér a segítség! – hallottam meg azt a hangot magam mögül, aminek személyétől egész nap próbálkoztam megfeledkezni.

- Nem is értem, hogy honnan veszed ezt! – feleltem ironikusan, miközben hátrafordultam, és felhúzott szemöldökkel mértem végig.

Még saját magamnak is fájó volt bevallani, hogy mennyire szívdöglesztő volt a fekete ing, és fekete nadrág kombójában. Szőke haja most is kuszán állt, néhány tincs pedig acélkék szemeibe hullott, amitől még inkább kihagyott a szívem üteme. Ingjét ingerlően épp csak addig gombolta be, hogy sápadt, izmos mellkasa egy háromszögben kirajzolódott.

Angyalbőrbe bújtatott ördög. – jutott eszembe a hasonlat, ami egész valójára igaz volt. Hisz küllemre tényleg angyal volt, egy tökéletes, földöntúli, szinte felfoghatatlan égi lény, míg mind cselekedetei, mondatai, és megnyilvánulásai néha oly fájdalmat okoztak, hogy úgy véltem, az rosszabb a pokolnál.

Szerencsére figyelmen kívül hagyta mondatom, csak felnyalábolta a bátyám, majd hozzám csapodva folytattuk utunk. Köszönhetően, hogy még saját magam is alig tudtam normális állapotban menni az extra magas sarkú cipőmben, ráadásul még így, hogy kedves barátom is teljes, az enyémnél sokkal nagyobb súlyával rám támaszkodott, még nehezebben ment. Így nem csoda, hogy mire elértük az utca sarkán lévő sikátort, már szinte lihegtem, mintha már tucatszor körbefutottam volna az utcát.

Igaz, hogy jelenleg kegyetlenül meg voltam haragudva Scorpiusra, nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy segített, így miután megegyeztünk, hogy Jamest is nálunk szállásoljuk el, el is hoppanáltunk. Annak is már csak örülni tudtam, hogy szüleink nem voltak otthon, mivel tudtam, hogy Ax elég kemény lecseszést kapna, amiért ismét sikerült a sárga földig leinnia magát.

Miután Scorpius segítségével ágyba tuszkoltok őket és megitattunk velük egy-egy altató bájitalt, sóhajtva és máris megkönnyebbülten lépkedtem a szalonba, nyomomban vele. Addigra már az előzőleg benyakalt italok hatása elmúlt, és mivel szükségét éreztem az utánpótlásnak, csak töltöttem két pohár Lángnyelv whiskeyt, ami bár nem tartozott a kedvenceim közé, a célnak megfelelt. Az egyik poharat szótlanul Scorpnak nyújtottam, majd elterültem a szófán, és az italom kortyolgatva bámultam a tűzbe.

Hiába éltünk már meg annyi mindent közösen, még mindig kissé feszélyezett a jelenléte, pláne a múltkori incidens végett, mikor is közvetlenül azután, hogy bizonygatta nekem, miszerint ő csakis rám vágyik, egyből elfeledkezett jelenlétemről, mikor az ügyeletes ágyasa odalibbent és a karjaiba vetette magát. Becsapottnak és megalázottnak éreztem magam, amiért a mindig csak reménykedő, buta szívemmel újból elkezdtem hinni abban, hogy talán miattam képes lenne megváltozni, hogy talán én képes vagyok kiváltani belőle azt, hogy felhagyjon a szoknyák hajkurászásával, és kikössön mellettem.

Merlinre, mennyire buta vagyok! – gondoltam magamban, miközben lehorgasztottam a fejem, és egy szomorkás mosoly is kikúszott az arcomra. Hiába tudtam saját magamról, hogy mennyire örökös reménykedőnek számítok, nem tudtam megálljt parancsolni se magamnak, se pedig az érzéseimnek. Ráadásul most még Xavier miatt is fájhatott a fejem, hisz hiába nem ismertem még semennyire, mégis majdhogynem olyan szerelmet és vágyódást véltem érezni iránta, mint Scorpius iránt.

Két tűz közé szorultam, és fogalmam sem volt, hogy juthatnék ki e szorult helyzetemből, hisz a szívem egyszerre húzott mindkettő felé, gondolatban pedig már vagy százszor rájöttem, hogy jobb lenne nekem, ha mindegyikről lemondanék, hisz mióta csak kikötöttem a Roxfortban, egyre inkább összekuszálódott az életem, és most már ott tartottam, hogy fogalmam sem volt, hogyan tovább.

- Köszönöm, hogy segítettél! – szólaltam meg nagy nehezen, felpillantva rá, ezzel észrevéve, hogy míg saját magam elemzésében voltam elmerülve felettébb közel került hozzám.

Az arca csupáncsak néhány milliméternyire volt az enyémtől, szürkéskék szemei pedig oly intenzivitással tapadtak rám, mint eddig talán még soha. Szívem szerint nyomban a karjai közé vetettem volna magam, elfeledve minden egyes vétket, amit ellenem követett el, és megbocsájtva neki mindenért. Olyannyira el voltam veszve, és össze voltam zavarodva, hogy kétségbeesésemben képtelen voltam haragudni rá.

Vettem egy mély, egész tüdőt megtöltő levegőt, és szemeim lehunyva igyekeztem elnyomni a késztetést, miszerint megcsókoljam. Hiába könyörgött minden egyes porcikám, nem tehettem meg, hogy még inkább összekavarjam az eddig is elég zavaros életem. Nagyon erős önuralomra volt szükségem, hogy visszaszorítsam a szinte már kényszeres vágyat, ami egyre inkább vonzott ajkai, és egyszerűen ő maga irányába.

Csalfa elmém igyekezett elhitetni velem, hogy mindenegyes bajomra, panaszomra csak ő nyújthat gyógymódot, hogy azzal, hogy engedek a késztetésnek, végre lesz erőm kikaparni magam abból a gödörből, melynek jelenleg a közepén leledzettem, hogy ő majd enyhülést hoz fájdalmasan lüktető szívemnek és lelkemnek.

Mintha a saját testem ellenem fordult volna, az agyam máris előrevetítette az eseményeket, és máris látni véltem, ahogy ajkunk végre egymásra talál, kezeimmel hajába túrok, míg ő magához szorít. Ha eddig nem voltam benne biztos, hamar rájöttem, hogy benne is hasonló folyamatok folyhattak le, ugyanis egy percbe sem telt bele, máris szájamon éreztem légies, szinte óvatoskodó csókját, mintha félne az elutasítástól.

Pár másodpercig tartott csak, rám mégis olyan erős hatással volt, hogy ahogy elhúzódott, nyomban magamhoz húztam, és engedve a késztetésnek kezeimmel selymes hajába túrtam, mire ő egy szenvedélyes csókkal válaszolt. Olyannyira magától adódóak voltak a mozdulataink, ahogy nyelveink szenvedélyes táncra perdültek vagy, ahogy csak magához szorított. Úgy éreztem, mintha még tényleg lenne remény, arra vonatkozólag, hogy végre kiássam magam a börtönből, aminek a közepén csücsültem, várva, hogy megment e valaki. Most úgy éreztem, hogy a saját magam erejéből, abból az erőből, amit ő maga nyújt nekem, amit az érintései, az illata, és a szavai jelentenek, tudok annyit meríteni, hogy végre a felszínre küzdjem magam.

Kezeit csípőmre csúsztatva ölelt meg, és húzott le magához a földre, mire én csak átkaroltam a nyakát és az ölébe telepedtem. Iszonyatosan vágytam rá, ám most mégsem az a fajta vágyódás munkálódott bensőmben, mint mikor nemrég Josh-sal voltam. Scorpiusra azért vágytam annyira, mert végre úgy éreztem, hogy törődnek velem, hogy valakinek tényleg fontos vagyok, hogy addig, amíg csak a karjaiban tart, nincs semmi baj, és minden problémám megoldódik magától.

Hiába bántott meg már számtalanszor, és hiába csalt meg, viselkedett velem tényleg rondán, egyszerűen nem tudtam nem szeretni. Amióta csak először ránéztem férfiként, képtelen voltam kiverni a fejemből, s azóta is kitartóan lángoltak bennem a szerelem lángjai iránta. Még azokban a hónapokban is képtelen voltam gyűlölni, mikor friss volt a megbántottságom, miután megcsalt. Sokáig hitegettem magam ugyan, hogy gyűlölöm, ez cseppet sem volt igaz, még akkor is szerettem, s ez volt a legnehezebb az egészben, hogy mindazok ellenére is szerettem, amiket elkövetett.

Miközben csókoltam úgy kezdtem lenyugodni, hangulatom átvette egy kellemes, zsibbadt higgadtság, így csak beleegyezően felnyögtem, mikor felkapva a szobám felé vette az irányt. Szerencsére gond nélkül eljutottunk odáig, majd óvatosan az ágyra fektetett, majd ő is felfeküdt rá, aztán pedig ott folytattuk a másik kényeztetését.

Látszólag egyikünk se akart tovább menni, e pillanatban mindkettőnknek megfelelt e édes, átmeneti állapot, hol csak csókolóztunk, és simogattuk egymást, nem mentünk tovább. Egy idő után már csak feküdtünk egymás karjaiban, szótlanul a másik szuszogását, és szívdobogását hallgatva. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha ennyire nem voltam békés, és nyugodt, hogy soha nem szállt még rám ennyire a boldog üresség, a gondtalanság.

Olyan mélyen és álomtalanul telt az éjszakám, mint már régóta nem. Ébredéskor pedig még mindig átitatott a nyugalom, hogy végre ki tudtam aludni magam, hogy tudtam pihenni. Pár pillanatig megszállt a tudatlanság, így kissé furcsállódva és valamelyest megijedve észleltem a hátulról magához kulcsoló karokat, valamint, hogy valaki a nyakamba szuszog.

Tétován fordultam felé, miközben végigpörgettem magamban az előző nap történteket. És bár hiába kellett volna szégyent éreznem féktelenségem és tetteim végett, koránt sem bántam meg, ami Josh-al történt. Hiába voltam vele tisztában, hogy ez nem a legerkölcsösebb és legártatlanabb dolog, nem tudtam bánni, mert igenis élveztem.

Élveztem, hogy kötetlenül, mit sem törődve másokkal, csakis a saját vágyaimat, érzéseimet követtem. Hogy végre-valahára fittyet hánytam az aranyvéri kötelességeimre, annak az acéltömörségű, ízig-vérig erkölcsös neveltetésnek, amivel élnem kellett volna, s amit majd tovább kéne adnom a gyermekeimnek.

Ahogy azt se bántam, hogy utána engedve a kísértésnek csókolóztam Scorpiusszal, eltekintve a ténytől, hogy elméletileg haragudtam rá. Alvó, békés arcát elnézve csak még nagyobb igazolást nyertem arra a hasonlatra, miszerint olyan, mint egy angyalbőrbe bújtatott ördög. Most azonban, így, hogy arcára gyermeki báj feszült, angyalibbnak tűnt, mint valaha. Kócos haja az arcába hullt, ajkai pedig kissé elnyíltak, ahogy szedte a levegőt.

Szinte úgy éreztem magam, mint mikor még együtt voltunk, így, hogy átölelt, hogy úgy töltöttük együtt az időnket, hogy nem a vágyaink hajkurászása volt a cél, hanem csak, hogy élvezzük a másik társaságát, hogy erőt merítsünk belőle.

A sötétítőfüggönyt becsapva résein bekúszott pár napfénynyaláb, egyikük pedig pont az arcára esett, amitől tényleg földöntúlinak, végképp elérhetetlennek tetszett szememben. Már régebben is elég nehezemre esett elhinnem, hogy egy ilyen srác éppen engem akar, hogy tényleg én kellek neki. A lány, aki folyton a bátyjával, és azok haverjaival lógott, nem pedig a lányokkal babázott és sütött sárból sütit. Hogy tényleg ő is engem akar, holott bárkit az égvilágon megkaphatna.

Egy ásítást elnyomva kucorodtam közelebb hozzá, azt latolgatva, vajon felébred e, ha csókot nyomok hívogató ajkaira. Szinte megababonázva néztem azokat, melyek mintha könyörögtek volna hozzám, hogy sajátjaimmal simogassam őket. Végül persze legyőzött a késztetés, így lágyan hozzátapasztottam szám, s reméltem, hogy nem ébresztem fel.

Azonban, mint tudjuk, Roxie tervez, Merlin végez, így kissé meglepődtem, mikor hevesen viszonozta a csókot, és hátamra döntve feküdt rám. Belemosolyogtam a csókba, hisz ez, hogy másodpercekkel ezelőtt még az igazak álmát aludta, most pedig már majd letepert, annyira illett rá, hogy arra már nem voltak szavak. Miután szétváltunk, arcát nyakamba fúrta, én pedig haját kezdtem el birizgálni.

- Ennél tökéletesebb ébresztést el se tudok képzelni! – mormolta a nyakamba, én pedig teljes mértékben igazat adtam neki ebben. Egyszerűen tényleg tökéletes és varázslatos volt az a reggel, egyedül csak az felhőzte be az eget, hogy hiába nem akartam rá még gondolni se, képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mi van, hogyha megint csak átver, megint csak színészkedik.

Mielőtt még igazán belegondoltam volna ebbe, inkább gyorsan el is tereltem a gondolataim, azzal, hogy felhúztam magamhoz, majd sürgős csókot nyomtam ajkaira. Hiába voltak bennem a kételyek, igyekeztem elfeledni azokat, hogy legalább arra a kis időre, amit vele töltök, öntsön el az az érzés, hogy minden rendben.

Pár órával később aztán, mikor már kellőképpen kilustálkodtuk magunkat, s egy közös zuhany után lemerészkedtünk a földszintre, valami étel után kutatva. Tudtam, hogy ha Axel meglátja, hogy Scorp itt van, rögtön kérdezősködni kezd, majd miután megtudja az okát, kiveri a hepajt, most nem tudtam és nem is akartam ezzel foglalkozni. Úgy éreztem, hogy már végre csak magammal akarok törődni, hogy nem érdekel senki és semmi.

Szerencsére azonban, Ax ki sem dugta az orrát egész nap a szobájából, amit gondolom a súlyos macskajaj idézett elő. Igaz, hogy a manók kissé meghökkentek, ahogy meglátták Scorpiust, tudták a dolgukat és nem szóltak semmit, csak kiszolgáltak minket. Ahhoz képest, hogy előzőleg mennyire éhesnek éreztem magam, nem igazán tudtam enni, ezenkívül pedig kissé szédelegtem is, amit akkor még csak az előző napi elfogyasztott piamennyiség utóhatásaként tudtam be.

Mivel semmiképpen sem akartam megkockáztatni egy a bátyámmal való esetleges veszekedést, kaja után rögtön visszatértünk a szobámba, és ismételten az ágyra heveredtünk. Csodálkoztam is rajta, de az a békés hangulat, hogy nem marakodtunk, nem veszekedtünk, és egy rossz szavunk se volt egymáshoz, megmaradt, és csak egymást fürkészve, szótlanul feküdtünk. Akkor és ott úgy éreztem nem is kellenek szavak, hogy hiába mondanék bármit is, az úgyse fejezné ki, amit érzek, vagy amit mondani szeretnék. Visszagondolva már azonban megbántam ezt, hisz szinte ez volt az olyan utolsó közös napunk, amit tényleg egymásra tudtunk fordítani.

Órákkal később, hogy Scorpius már elment, az öltözőasztalkám előtt ültem, s az arcom tanulmányozva fésültem a hajam. Úgy vettem észre, hogy szinte már minden megváltozott rajtam, hogy már a külsőm is kezd átformálódni, amióta elkezdődött ez az egész. És most nem arra gondolok, hogy sokat fogytam, köszönhetően annak, hogyha stresszes vagyok, képtelen vagyok enni. Hanem arra, hogy a régen fakókék szemeim, melyeket egykor egy sötét karika határolt, kezdtek egyre inkább elmélyülni, és árnyalatot váltani. A hajam még a szokásosnál is jobban göndör volt, ráadásként mintha az is kezdett volna felvenni egy tüzesebb, pirososabb árnyalatot. Az arcom szinte már alabástromfehér, és kissé beesett, a járomcsontom pedig élesen kirajzolódik. Lejjebb pillantva magamon pedig még inkább megváltoztam. A kulcscsontom, a bordáim is szinte átütik bőrömet. Egy szó, mint száz, már csak alapjaiban hasonlítottam arra a lányra, aki nemrégen voltam.

Minekután sehogy se akart állni a hajam, dacosan egy laza kontyba fogtam, majd fekete ballonkabátom is felvettem. Végre hazatértek a szüleink, olyan két órával ezelőtt, ráadásul bejelentették, hogy vacsorára vagyunk hivatalosak Potterékhez, és bár igaz, hogy ők már a legrosszabb állapotomban is láttak, nem akartam megszégyeníteni a szüleim. Így egy fekete farmert viseltem, melynek szakadásai helyén fekete csipke kandikált ki, felülre pedig egy fekete-fehér csíkos, buggyos hosszú ujjút vettem. A csizmám egy őzbarna, combközépig érő, magassarkú volt, amit bár igaz, hogy anyám nem igazán szeretett, kénytelen volt ő is beismerni, hogy tényleg jól állt. A szemeim fekete kontúrt kaptak, míg ajkaimra egy kis vérvörös rúzzsal segítettem rá.

A pálcám a kabátom belső zsebébe rejtettem, majd sálat tekertem a nyakamra, és szaporán leigyekeztem a lépcsőn, s mint mindig, most is rám vártak a többiek. Csak egy bocsánatkérő vigyort villantottam rájuk, majd indultunk is, és mivel Jamesék a szomszéd telken laktak, nem kellett sem hopporhoz, sem pedig hoppanáláshoz folyamodnunk.

Igaz, hogy kissé hideg volt az idő, én nem bántam, egyszerűen lenyűgözött a természet sokrétűsége, hogy újból és újból képes a megújulásra, hogy évszakról évszakra képes újat mutatni. Mindent vastag, hófehér takaró fedett, akárha porcukorral hintették volna végig a tájat, a piszkosszürke felhőkből pedig még mindig érkezett az utánpótlás. A csípős szél végigsüvített a Potteréktől elválasztó erdőn, fáin pedig az ezerféle, tűhelyes jégcsapok ringtak és halkan csilingeltek, akárha kristálycsengettyűk volnának.

Egyedül csak azt bántam, hogy nem láthatom a csillagokat, ám az kárpótolt, hogy a hó hatalmas pelyhekben, táncoló tündérekként hullt a földre. Komótosan battyogtam jóval lemaradva a többiek mögött, most semmi szükségét nem éreztem társaságnak, hiába volt jó kedvem, amint Scorpius elment, mintha magával vitte volna a gondtalanságom, a vidámságom. Most ismét azon kattogtam, hogy mégis mi végre állt be ez a változás az életemben, hogy miért, és hogyan történt mindaz, ami történt. És legfőképp, hogy – mivel biztos voltam benne, hogy a legjava még csak most jön – miket kell még kiállnom, és mégis hogyan vethetnék véget ennek az egésznek.

Még nagyon is jól emlékszem arra, hogy régebben hányszor kívántam, hogy még annál is különlegesebb legyek, hogy boszorkány vagyok, hogy olyan kalandokra, és élményekre vágytam, amik megváltoztatnák az életem. Most azonban úgy éreztem, hogy ennyi kaland bőven elég volt egész életemre, ám hiába akartam ezt mindenegyes sejtemmel, hiába ragaszkodtam hozzá görcsösen, az agyam legmélyén ott kopácsolt egy idegesítő gondolat, miszerint ez még koránt sem ért véget, hogy még csak most lesz igazán nehéz.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, majd megráztam a fejem, mintha ezzel zavaró gondolataim is kizárhatnám a belőle. Igyekeztem másfele terelni észjárásom, hogy legalább arra a csöppnyi időre, amíg Jameséknél vagyok legyek normális, hogy ne folyton azon járjon az agyam, hogy a jövőben még milyen meglepetések várhatnak rám.

Most először életemben éreztem úgy, hogy nem akarok mást, csak, hogy egy normális lány legyek, normális problémákkal. Azonban sajnos ez az elmélet, már ott megbukott, hogy normális, hisz, ha varázserő csörgedezik az ereimben, már, hogy lehetnék normális?! Összezavarodottságom még bőszen kitartott, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogyan tovább. Tisztában voltam vele, hogy leginkább távol kéne tartanom magam Xaviertől, de még saját magamban sem bíztam annyira, hogy azt állíthassam, hogy többé nem gyengülök el, ha a közelemben van. Mikor már csak egy légtérbe találkoztunk, vagy csak látni véltem, nyomban rám ereszkedett egy olyan erős, és elemi szintű vágy, hogy hiába is próbáltam volna ellenállni, ha egy ideig ment is volna, csak annál nagyobb hévvel kaptam volna utána később.

Másrészről viszont ott volt Scorpius is, akihez nem csak a vágyaim, a szenvedély kötött, hanem az a teljes fokozaton égő szeretet, a tiszta szerelem mással össze nem téveszthető valója. A bűntudat kezdett egyre inkább magába keríteni, hogy hiába nem voltunk egy pár, mégis úgy éreztem, hogy már többször is megcsaltam, hogy megbecstelenítettem a kapcsolatunkat.

Furcsálltam a tudatot, hogy ismét egy párként tekintettem magunkra, de mégsem tudtam máshogy, hisz annyira boldognak és öntörvényűnek éreztem magam vele. Hogy nem kellett megjátszanom magam, nem kellett senkinek se megfelelnem, mert úgy látszott, hogy neki így vagyok jó, ő nem akar átformálni egy más emberré.

Elég hamar átértünk, belépve pedig nyomban fel is dobódott kissé a hangulatom. Potteréknél folyton úgy érezte az ember, mintha otthon lenne, és állandó jókedv és kedvesség uralkodott. Az évek során, köszönhetően, hogy oly sok időt töltöttem náluk, szinte már rám is családtagként tekintettek, így nyomban viszonoztam az öleléseket, majd, mivel még kellett egy kis idő a vacsinak, mi kölykök a nappaliba mentünk, míg anyáink a konyhába. Apáink, s Axel pedig Harry dolgozószobájába ballagtak, gondoltam, hogy időt nem kímélve cseréljenek eszmét a régi időkről.

Én nyomban letelepedtem a kanapéra, Lily pedig, a Potter família legifjabb tagja, aki azon a télen töltötte be a hármat, rögtön az ölembe fészkelte magát. Albus leült mellém, majd csak nézett azokkal a mindentudó barna szemeivel. Kissé feszélyezetten éreztem magam, mert hiába tudtam, hogy neki tényleg bármit elmondhatok, még azt is, amit a bátyám elől leginkább titkoltam, vagy titkolnék, de valahogy ez az egész ügy, mind Scorpius, mind Xavier, s Josh is annyira személyesen érintett, hogy még nem éreztem késznek magam arra, hogy erről bárkinek is meséljek.

Miközben én elkezdtem befonni Lily selymes babahaját, Al csak kitartóan fürkészett, pillantása pedig egyenest a lelkembe mart. Iszonyúan rossz volt, hogy mindarról, ami igazából történt velem akkoriban, hogy mit éreztem, senkinek sem mesélhettem, hisz féltem, ha bárki mást is belekevernék, csak még inkább összekuszálódna minden.

- Na, jó Al! Már nem bírom, hogy így fixírozol! Bökd ki végre, hogy mit szeretnél! – rivalltam rá, kissé idegesen. Nem tehettem róla, de forralta az agyvizem, ahogy csak rám tapasztva a tekintetét várta, hogy végre megtörjek.

- Szerintem te is tudod, hogy mit szeretnék! – szólt, mire csak ál értetlenkedve néztem rá, ő azonban átlátott a szitán, s csak felvonta szemöldökét. – Mi történik Roxie? Iszonyatosan rossz nézni, ahogy napról napra zárkózol el az emberektől, miközben lassan elveszíted önmagad. Ráadásul, sajnálom, hogy ezt mondom, de szörnyen nézel ki! Csont sovány vagy, rettenetesen sápadt, és még csak ahhoz is fáradt vagy, hogy fáraszd az embereket, ami aztán végképp idegen tőled! – jelentette ki, és így, hogy valakiben végre volt annyi őszinteség, és féltés irányomba, hogy ezeket a szemembe mondja, és kérdőre vonjon, bólintott fejbe, s kezdtem el ténylegesen átgondolni a dolgokat.

Sajnos már rájöttem, hogy Albusnak tökéletesen igaza volt, hogy mindaz, amit mondott, nagyjából körülírta az egész helyzetet, holott semmi behatása nem volt abba a tébolyba, aminek jelenleg a közepén leledzettem. Ezért is mondhattam igazán Albust a legfőbb bizalmi barátomnak, mert míg Jamesszel sorozatosan hajtottuk végre a csínytetteinket, s hatalmasakat tudtunk bulizni, addig Altől bármilyen témában kérhettem tanácsot. És még a pasi ügyekben is meghallgatott, s mindig megvigasztalt.

Bűntudatot éreztem, amiért mostanában őt is elhanyagoltam, holott biztos voltam abban, hogy senki másnál nincsenek jobb helyen a titkaim, hogy ő még az élete árán is megvédene. Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy most aztán tényleg elsírjam a bánatom, mikor a másik oldalamra berobbant egy eléggé lestrapált James, szétfoszlatva a meghitt hangulatot.

- Még meg se köszöntem, hogy haza ráncigáltál! – szólalt meg kótyagosan. – Ugye te hoztál haza? – pattantak ki a szemei, melyeket eddig masszírozott.

Őszintén megmondom, ameddig Scorp nálam volt, egyáltalán eszembe se jutott, hogy James is nálunk van, így arról se volt fogalmam, hogy miként, s mikor jutott haza tőlünk.

- Igen, én voltam! – bólintottam, miközben megsimogattam a buksiját.

Szegény, még Axnél is rosszabb állapotban volt, a bátyám már kellőképpen kipihente magát az egész napos masszív alvással, na meg persze a frissítő, s macskajaj elleni bájitalokkal, amiket még beledöntöttem, mielőtt a szüleink hazajöttek volna.

- De azt áruld már el nekem, hogy mégis mikor, és hogyan másztál haza! – folytattam, mire ő csak hátradőlt, majd fejét a támlára fektetve csukta be szemeit.

- Olyan négy körül ébredtem meg, azt hiszem még kiabáltam is, de minekután senkit nem találtam, felbattyogtam Axhez, aki még nagyban az igazak álmát aludta, úgyhogy fogtam magam és haza hoppanáltam. – mesélte meggyötört hangon, és bár hiába volt ez mindenegyes ivászata után, tudtam, s ő is tudta, hogy legközelebb is ugyanúgy felhajt a garatra.

Minekután Jamie felbukkanása megzavarta beszélgetésünk fonalát Alel, csak csendben folytattam Lily haját, majd amint elkészült egy szalaggal masnit kötöttem rá. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hisz ha még csak annyit mondtam is volna Alnek, hogy majd később beszélünk, James nyomban rákattant volna a témára, s addig szekált volna, míg ki nem találunk egy hihető magyarázatot.

Míg a srácok egy az előző héten lezajlott kviddics meccs részleteit elemezték ki éppen, rajtam áthajolva, én csak lomhán pislogva bambultam magam elé, miközben Lilyt hallgattam, aki közben édes hangján énekelni kezdett egy egyszarvú és egy tündér barátságáról. Köszönhetően, hogy ezt az altatódalt jól ismertem kisebb koromról, kezdtem egyre inkább elálmosodni, s szinte már át is léptem álomvilág csillámporral beszórt kapuját, mikor is a csengő élesen felberregett, ezzel felriasztva engem, s kissé megilletődve néztem szét a zaj forrását kutatva. Mikor megláttam az üvegben egy alak körvonalait, a szívem nyomban vad zakatolásba kezdett, agyam pedig máris ösztökélve mantrázta, hogy ez csak Scorpius lehet. Mivel se James, se Albus meg se moccantak, a csengő pedig újból kontrázott, a dolgozószobából kijött Harry, akit apám, s bátyám követett, majd kinyitotta az ajtót.

Hallottam a szívélyes üdvözlést, a hangját, ami mintha túlontúl is ismerős lett volna, azonban mivel Mr. Potter éppen úgy állt az idegen előtt, hogy eltakarta, s egy fekete üstököt pillantottam csak meg, nem tudtam kikövetkeztetni, hogy ki lehet. Szép sorjában bemutatkozott apám, és testvéremnek, mikor pedig kilépett a félkörből, melybe a három férfi kerítette, még a lélegzetem is elállt. Oly erősen tört rám a hiánya, és az iránta érzett érzelmeim tömkelege, hogy beleszédültem. Ő is nyomban észrevett, majd olyan mosollyal jutalmazott, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, hogy aztán háromszor olyan gyorsan doboljon.

Teljesen elképedve bámultam rá, míg ő lágy, szeretetteljes pillantással méregetett, mintha azt próbálta volna bemérni, hogy jól vagyok e. A pillantásunk egybeolvadt, és kizárva a külvilágot figyeltük csak egymást. Egyszerűen leírhatatlan érzések kerítettek hatalmukba, már csak attól, hogy a szemébe néztem, mintha minden kis titkomat, mindenegyes percem tudná, s mégis elnézne nekem bármit. A várakozást is fellelhettem pillantásában, én pedig csak reménykedni tudtam benne, hogy leszek elég erős ahhoz, hogy ne gyengüljek el. Hisz jobbára már az önbecsülésemen kívül semmim sem maradt.

6. Vigasz

„Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott, s nincs már több erőd.

Amikor azt érzed, ezt tovább nem mehet, emelt fővel élni nem lehet.

Összetört a bánat, ezernyi gond közt, homályban élsz,

Feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart.

Nem tudod miért, nem tudod kiért?

Legyűrőd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet

Nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad.

Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.”

 Szinte úgy rohantam, mintha üldöztek volna, és valóban így is volt, hisz el akartam menekülni minden és mindenki elől, azonban legfőbb üldözöm saját magam voltam. A saját érzéseim, kétségbeesésem, zavaros gondolataim elől akartam elfutni, azonban akármennyire is hajtottam magam, a fájdalom, a csalódottságom és búskomorságom megmaradt megmásíthatatlanul. Úgy éreztem egy hatalmas, lüktető darabot kivájtak a szívemből, az pedig nem tud összeforrni, nem tudja pótolni a hiányt. Elviselhetetlennek tetszett, hogy megint ezt tette velem, hogy miután már oly sokszor átejtett, újból belém taposott, azonban ez sokkalta jobban fájt, mint eddig bármikor. Hisz délután még cseppet sem azt mutatta ki, hogy annyira ódzkodna tőlem, sőt, ha jól emlékszem még pont ő volt az, aki kezdeményezett. Teljességgel nem értettem se ezt a helyzetet, se őt magát, ráadásul még saját magamat se. Hogy, hogyan lehettem ekkora szamár, hogy megint elkezdtem hinni neki, hogy megint remény gyúlt a bensőmben. Legszívesebben törtem-zúztam volna, kárt téve mindenben, amit csak találok, hogy levezessem a feszültséget.

Zihálva tántorodtam a falnak, majd csúsztam le a hideg kőre, fázósan kucorodtam össze, térdeimet átölelve, miközben könnyeim még mindig potyogtak megállíthatatlanul, hitetlenkedve, sokkosan meredtem a szemközti falra, igyekezve elterelni gondolataim. Hiába kényszerítettem már szinte magam, mégse tudtam másra gondolni, a fejemben újból és újból leperegtek, mind a délután s mind az elmúlt vacsora történései. Egyszerűen fel se fogtam, hogy ez tényleg megtörtént, hogy újból bántott.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy még mindezek ellenére is szerettem, hogy még mindig sajgott érte minden egyes sejtem, hogy szinte a csontjaimba mart a fájdalom, amiért nincs velem. Átkoztam magam saját botorságom végett, hogy annak ellenére, hogy ennyit bántott, még mindig gyengéd érzéseket táplálok iránta. Egyszerűen nem ismertem magamra. Amióta csak Scorpiussal kezdett megváltozni a viszonyunk, az a vagány, minden csínyben benne lévő lány kezdett átváltozni egy olyan személlyé, aki már csak attól is elgyengült, ha Scorpius ráemelte szürke pillantását. Igaz, hogy a többiek számára ugyanaz az ember maradtam, belül mégis megváltoztam, és fogalmam sem volt, hogy mi végett, először azt hittem a szerelem miatt, hogy egy olyan új dolgot tapasztalok, amit eddig még soha.

Azonban még azután is ilyen maradtam, hogy megcsalt, én pedig szakítottam vele. Sőt, úgy vettem észre, mostanában még inkább magamban zárkóztam, eltávolodtam az emberektől, egyszerűen egyedül akartam lenni, és ez végképp nem hasonlított régi önmagamra.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, ahogy lassan a könnyeim is elapadtak, azután már csak monotonon meredtem a falra, melyen az árnyékok különös táncot jártak. A fáradtság olyan alattomosan és hirtelen tört rám, hogy úgy éreztem alig bírom nyitva tartani szemeim, így előkutattam pálcám, majd egy frissítő bűbájt magamra szórva tápászkodtam fel, és kabátom, s táskám magamhoz véve indultam útnak.

Igaz, hogy halványan ismerősnek tűnt a folyosó, de ebben a sötétségben nem tudtam megkülönböztetni, hogy azért olyan ismerős e, mert már jártam itt, vagy pedig azért, mert annyira hasonlít a többihez. Tanácstalanul néztem körül az elágazásnál, majd egy belső sugallatra balra vettem irányom. Itt legalább néhány fáklya égett a falakon, némi világosságot adva, az ablakokon pedig besütött a hold fénye, mi nyomban oda vonzott. Ledermedve, feszült figyelemmel meredtem az ezüstös fényben játszó erdőre, az agyam pedig máris vetíteni kezdte különös álmom képkockáit. Aubrey-ra gondolva nyomban ismét könnyek futották el szemeim, és oly hiányt éreztem meg nem született fiam iránt, aki tán csak a képzeletem játéka, mint még soha.

Ha eddig azt hittem, hogy igazából fájdalmat éreztem, tévedtem, ugyanis ezek az érzések egyenesen letaglóztak, még úgyis, hogy fogalmam sem volt, tényleg megtörtént e mindez. Mikor kiszakadtam a látomásból, mintha meghaltam volna, minden egyes sejtem tiltakozott az ellen, hogy visszatérjek a valóságba, hogy elszakadjak tőlük.

Fogalmam sem volt, mennyi ideje állhattam ott egyedül a homályos folyosón, bámulva az erdőt, miközben hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy nyomban kirohanjak a kastélyból, és az erdőbe vetve magam kezdjem keresni őket.

Erővel elszakítottam magam az ablaktól, majd fejem lehajtva folytattam utam, képtelen voltam behatárolni, hogy mégis hol vagyok, így csak tanácstalanul róttam a folyosókat, hátha rábukkanok egy ismerős helyre, ahonnan már el tudok tájékozódni. Annyi ideje kódorogtam már, hogy a bűbáj is kezdte hatását veszteni, így ásítozva caplattam tovább, reménykedve, hogy hamarosan kitalálok innen.

Óráknak tűnő menetelés után végre valahogy kikötöttem a pincében, így fellélegezve siettem a klubszoba felé, majd miután elmotyogtam a jelszót, be is soroltam. A többiek még nagyban elemükben voltak, ahogy láttam, épp valami idióta játékkal szórakoztatták magukat, én így inkább körül se nézve indultam fel a lépcsőn, hogy végre szobám magányában tudhassam magam.

Ahogy beértem, nyomban be is zártam az ajtót, és az ágyra vetettem magam. Csigatempóban feltápászkodtam, majd kivonszoltam magam a fürdőbe, a ruháim csak ledobáltam magamról, aztán beállva a zuhany alá lemostam magam, majd hajat is mostam.

Pedig máskor kínosan ügyelek a rendre, most ahhoz sem éreztem erőt, hogy a ledobott ruháim a szennyesbe rakjam, így csak kikerülve a kupacot sétáltam ki, majd miután felvettem a pizsamám, a hajam pedig megszárítottam, bebújtam a takaró alá, s azon nyomban el is nyomott az álom.

Szerencsére álomtalanul telt az éjszakám, így némiképp feltöltődve ébredtem meg, azonban mikor láttam, hogy nemsokára fél tíz, rekordsebességgel pattantam ki az ágyból, ugyanis a vonat tizenegykor indult Londonba, én pedig még csak be se pakoltam semmit.

Gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, majd felvettem egy szürke, erősen koptatott répafarmert, hozzá egy sima fekete hosszujjút, majd egy pink színű laza pulcsit, mely egyik vállam szabadon hagyta. A hajam felkötöttem, ugyanis köszönhetően, hogy csak megmostam, s nem raktam rá balzsamot eléggé össze-vissza állt, feldobtam magamra még egy gyors sminket is. Majd amit csak találtam, és úgy gondoltam szükségem lesz rá, gyorsan bedobáltam a ládámba.

Reméltem, hogy semmi fontosan sem hagyok itt, hisz ki tudja mire lesz szükségem a szünet alatt. Igaz, hogy már elővigyázatosságból is tartottam otthon a fontos dolgokból, hisz ismerve magam előre féltem, hogy mint mindig, elhagyok valamit.

Magamra kaptam még a csizmám, majd a kabátom, és szokásos rojtos oldaltáskám magamra kapva igyekeztem kivonszolni a ládát. Az eszembe se jutott, hogy esetleg mágiát használjak, pusztán kézzel kezdtem el húzni, azonban az meg se moccant. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy ennyire gyenge lennék, így csak lábam kitámasztva igyekeztem még nagyobb erőbedobással rángatni azt, mire kissé megmozdult, de még mindig egyhelyben állt az ajtóban. Bosszús sóhajt hallattam, majd körülnéztem, hátha kérhetnék valakitől segítséget, ám úgy tűnt már mindenki elkészült, s a Nagyteremben leledzik.

Dacosan meredtem az utazóládámra, majd eltökélve, hogy már csak azért se fogok varázslathoz folyamodni, megfeszítettem az izmaim, mire végre valahára mozgásba lendült, így én vigyázva, nehogy elessek kezdtem el húzni a mélyzöld szőnyegen. A lépcsőhöz érve pár pillanatig tanácstalanul néztem körül, hogy itt mégis hogy kéne levinnem, majd a láda hátuljához állva kezdtem el lökdösni azt, mire meg is indult, majd további taszigálás árán végigbucskázott az összes fokon, aztán megállt a legalján.

Büszke vigyorral képemen szemléltem, majd vidáman leugráltam a lépcsőn, és máris vonszoltam volna tovább, mikor egy hang megállásra késztetett.

- Eredeti! – hallottam a fiú lépcső felől, és odapillantva nyomban meg is láttam Scorpiust, aki maga előtt lebegtetve a ládát jött le azon.

Felvont szemöldökkel, hűvösen meredtem rá, jelezve, hogy mennyire nem érdekel hozzászólása. Némán visszafordultam, majd kezdtem taszigálni a kijárat felé, hol azonban újabb lépcsők magasodtak, ráadásul most fölfele, így körülnéztem, azonban mikor megláttam, hogy még mindig mögöttem slattyog, direkt olyan lassan, mint az én tempóm, csak hogy kigyönyörködhesse magát szenvedésemen, még véletlenül se vettem elő pálcám, hogy megkönnyítsem dolgom.

Szinte már folyt a homlokomról az izzadság, holott még csak három lépcsőfokon sikerült feljebb tornáznom, mikor hirtelen a láda kisiklott a kezeim közül, és magától fellebegett a tetejére, majd tovább ment a cél felé. Dühösen fordultam hátra, s szinte villámló szemekkel néztem a srácra, ki csak kifürkészhetetlen szemekkel figyelt.

- Magam is megoldottam volna! – fakadtam ki sértődötten, már azon kezdve gondolkozni, hogy inkább visszahúzom a lépcső aljára a ládát, csak hogy éreztessem, nem kérek a segítségéből. Azonban köszönhetőn, hogy már így is eléggé elfáradtam a hurcolásban, inkább felcaplattam a lépcsőn, majd hátra se nézve igyekeztem tovább.

- Szörnyen makacs vagy! – hallottam a hangját, mire mégis visszafordultam, szemeibe nézve pedig mintha végre előbukkant volna az igazi Scorpius, aki ez alatt a páncéllal fedett, örökösen gőgős maszk mögött rejtőzött idáig.

Mosolyogva nézte durcás arcom, most kivételesen a szemei is mosolyogtak, amitől teljesen összezavarodtam. Képtelen voltam eldönteni, hogy ez most tényleg az igazi énje e, nem pedig egy újabb álarc, amit csak az ócska kis játéka érdekében öltött magára.

Dacosan elszakítottam tőle a pillantásom, holott legszívesebben egész nap csak gyönyörködtem volna angyali vonásaiban. Fájdalmasan dobbant egyet a szívem, amint hátat fordítottam, és szapora léptekkel a csarnok felé indultam, de nem akartam még nagyobb szenvedést okozni magamnak, arra jutottam, az lesz a legjobb, ha a lehető legkevesebbet érintkezem vele és lehetőleg nem is beszélünk.

Köszönhetően gyors tempómnak, most rekordsebességgel értem fel, majd ahogy megláttam bátyám alakját a tömegben, aki messze kimagaslott a többiek közül, hozzá siettem.

- Szia! – köszöntem neki, mire rám emelte a pillantását, azonban ahogy meglátta megviselt arcom, nyomban összevont szemöldökkel kezdett el vizslatni.

- Elég gyatrán nézel ki, történt valami? – kérdezett rá.

Biztos voltam benne, hogy ez lesz, hogy hiába próbálom megjátszani, hogy semmi bajom, ő észreveszi, ha valami bánt. Imádtam, szerettem a bátyám, de úgy éreztem mielőtt ezt elmondom bárkinek is, saját magamnak kell feldolgoznom a dolgokat.

- Nem szeretnék róla most beszélni! – válaszoltam, hisz tudtam, hogy értelme se lenne tagadni, vagy terelni, hisz Axel talán még sokkal jobban ismert önmagamnál is.

- Rendben! – válaszolta, holott tudtam, hogy bántja, amiért nem tud megvigasztalni. – Mivel ma nem vagyok szolgálatban, úgy döntöttem én is a vonaton utazom! Úgyhogy előre közlöm, hogy szerény személyem felülmúlhatatlan társaságát fogod élvezni, egész hazáig – közölte vigyorogva, mire máris jobb kedvem lett, hisz mostanában vele se tudtam olyan sokat lenni, holott ő is nagyrészt az iskolában tartózkodott.

- Az jó lesz! Végre tudunk beszélgetni kicsit! – válaszoltam rámosolyogva, mire csak felkapva megához ölelt.

- Sajnálom, hogy mostanában nem igazán tudtunk találkozni, de ígérem, a szünetben le sem szállok a nyakadról! – közölte jól megszorongatva, mialatt én már fulladás közeli állapotba kerültem.

- Én elhiszem Ax, de könyörgöm, engedj el vagy megfulladok! – szóltam rá, mire elengedett, és körbenézve észrevettem, hogy a lábánál az övé mellett ott fekszik az én ládám is.

Mivel cseppet sem éreztem éhesnek magam, eszemben sem volt bemenni a Nagyterembe, s mivel még jócskán volt időnk, úgy döntöttünk Ax-szel, hogy az utat az állomásig nem fiákerrel, hanem gyalog tesszük meg.

Míg vele beszélgettem, végre eltekinthettem minden gondomról, mintha egy teljesen más, gond- és fájdalommentes világba kerültem volna, hol csak a mókának, s a bátyámmal való csipkelődésnek lenne helye.

El se tudtam képzelni, hogy mégis hogyan tudtam kibírni ennyi ideig nélküle, hisz szinte a rajongásig szerettem őt, s legszívesebben mindennap órákat töltöttem volna el vele. Iszonyatosan hiányzott ez alatt az idő alatt, hogy hiába voltunk egy légtérben, mégse tudtunk egymással lenni, hisz nekem ott volt az iskola, a tanulás, neki pedig a munka, na és gondolom egy pár lánnyal is találkozgatott.

Ahhoz képest, hogy jóval előbb elindultunk, mint a többiek, épp, hogy időben leértünk, így jócskán kellett keresgélnünk a vagonokban, hogy üres kupét, vagy legalább két helyet találjunk. Csak, hogy még eredményesebb legyen a keresés, mindketten másik irányba indultunk, és már jó ideje kutattam, mikor úgy tűnt, hogy Ax végre talált helyet, mivel kezével hívogató mozdulatokat tett felém, majd fejével a nyitott ajtóra bökött, majd be is ment azon.

Sóhajtva indultam utána, kerülgetve a folyosókra kitódult tömeget, majd körül se nézve vágtattam be a kupéba, és ültem le nyomban a tesóm mellé. Azonban mikor fejem felemelve Scorpiusszal találtam szembe magam, szinte még a vér is megfagyott ereimben, legszívesebben nyomban felpattantam volna, és még azt is megkockáztattam volna, hogy inkább a folyosón, a ládámon ülve szenvedem végig Londonig az utat.

- Szia Roxy! – köszönt nekem, halvány mosollyal. Meghökkenve meredtem rá, hogy mire ez a hirtelen kedvesség, pláne, hogy azzal, hogy segített a ládámmal, valószínűleg letudta a napi jótékonysági adagját.

Válaszul dörmögtem valami köszönésfélét, majd inkább az ablakra emelve pillantásom vártam, hogy végre elinduljon a vonat. Hallottam, amint Ax és Scorpius beszélgetésbe elegyednek, s társalgásuk olykor-olykor megszakító nevetésük elárulta, hogy mennyire élvezik egymás társaságát.

Őszintén mondom, kissé megsértődtem mindkettejükre, hisz abban a hitben voltam egészen addig, amíg le nem ültünk itt, hogy csak a bátyámmal leszek és elsírhatom neki minden bánatom. Mert igaz, hogy most két hétig otthon leszünk s akkor lesz időnk egymásra, most épp elég nyűgős és szomorú voltam, hogy jogosan sértődjek meg rájuk.

Minekután elég hamar meguntam a táj fürkészését, gondoltam sétálok egyet, így felcihelődve meneteltem ki, a fiúk pedig továbbra se vettek figyelembe, így csak fejem lehajtva kullogtam a folyosón. Mint induláskor, most is elég sokan kint lézengtek, így csak nehézkésen tudtam haladni, ám most nem igazán érdekelt; úgy döntöttem kimegyek a vagon végébe, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Szerencsére a kabátom magamon volt, így attól se kellet félnem, hogy esetlegesen megfázom. Rajtam kívül senki sem tartózkodott kint, így fellélegezve ültem le.

Gondterhelten hordoztam végig pillantásom a szürke, hófelhőkkel takart égbolton, a jeges levegő csípte az arcom, de most cseppet se bántam. Úgy éreztem, ki kell tisztítanom valahogy a fejem, hogy végre józanul tudjak gondolkodni, ugyanis már teljességgel összezavarodtam. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Ráadásul Scorpius előző napi elejtett mondata is felettébb uralta gondolataim, miszerint valahonnan ismeri őt, és ha ez még nem lenne elég, tudta, hogy nem jön el a megbeszélt találkára.

Szívem szerint most rögtön visszarohantam volna, hogy kérdőre vonjam, mégis honnan tudja ezeket, azonban mivel tudtam, hogy úgyse árulná el, még csak meg se próbáltam. Nem akartam még a mai napon több komplikációt, úgy éreztem teljesen kimerültem, hogy a nemrég velem történt dolgok teljesen kikészítettek.

Amióta csak átjöttem a Roxfortba, szinte kifordult sarkaiból a világ, és már nem igazán találtam a helyem benne. Nem tudtam mitévő legyek, hisz legszívesebben Xaviert is kérdőre vontam volna, hogy mégis miért játszik velem, és hogy egyáltalán miféle ez a játék. De még így is tudtam, hogy ha újból keresni fog, örömmel mondok igent neki, és arra a pár órára teljesen megfeledkezem róla, hogy talán csak játszadozik velem.

A hullámok teljesen összecsaptak a fejem fölött, én pedig magatehetetlenül zuhantam a mélység felé, ráadásul még csak nem is akartam ellene tenni semmit, mivel egyszerűn fogalmam sem volt, hogy mégis mit kéne tennem. Kezeim zsebre dugtam, majd nekidőltem a vagon falának, és igyekezve átgondolni a történteket fürkésztem a környéket.

Azt hiszem, órákig is távol voltam, az idő múlását azonban csak az mutatta, hogy a környék egyre sötétebb köpenybe burkolózott. Sóhajtva tápászkodtam fel, és szinte már üdvözölve rikoltoztak a sejtjeim, mikor beértem a meleg vagonba.

Mintha csak pár perce hagytam volna ott a fiúkat, ugyanolyan jókedvvel és nyugodtsággal társalogtak, mintha mi sem történt volna, egyedüli vigaszom most már csak az adta, hogy hamarosan hazaérhetek. Szerencsére olyan húsz perc múlva meg is érkeztünk az állomásra, én pedig megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Scorpius-t már várja az apja, így még csak esélye sem volt rá, hogy velünk jöjjön haza. Nyakam nyújtogatva néztem körül, hátha észreveszem szüleim, azonban mint később Axtől megtudtam, ők csak később jönnek haza, hisz az iskolában ilyenkor tartják a féléves értekezletet.

Így hát magunkra maradtunk a hazajutásban, és mivel nyomban elvetettem annak a lehetőségét, hogy hopponáljunk, az Abszol út felé vettük irányunk, hogy aztán a jó öreg Foltozott Üstből hopporral jussunk haza. Miután bátyám lekicsinyítette ládáinkat, zsebre vágta azokat, majd a sűrű tömeget kerülgetve igyekeztünk a szemerkélő esőben a kocsma felé. Köszönhetően, hogy a diákok alig egy maroknyi csapata tartózkodott az iskolában az ünnepekkor, London városát most elöntötték a varázsló – s boszorkánytanoncok.

A kis fogadó dugig volt, így kissé megvárakoztattak minket, míg végre a kandallóhoz értünk, és pár perc elteltével máris otthon találtuk magunkat. Már mind az otthon tudata, és a jellegzetes illatok is nyugodtsággal töltöttek el, végre tudatosult bennem, hogy tényleg szünet van, hogy nem kell tanulnom, se a háztársaim képét bámulnom.

- Én fel is megyek, fáradt vagyok! – szóltam tesómnak, mire csak beleegyezett, majd miután kaptam egy puszit a homlokomra, fel is baktattam a lépcsőn, szobámba érve pedig nyomban levettem kabátom, a csizmám lerúgtam magamról, utána pedig az ágyra vetődve öleltem át a kispárnám.

A szobám magányában mintha végre kissé megfeledkezhettem volna a gondjaimról, és csak bambán bámulva ki a fejemből pihenhettem volna. Igaz, hogy még csak délután öt körül járhatott az idő, mégis hamar elaludtam, még csak az sem gátolt ebben, hogy az utcai ruhámban voltam, mivel lehunyva szemeim rögtön győzött az álommanó, én pedig már meg se próbáltam küzdeni ellene, hagytam, hogy az álmok földjére repüljek.

Mikor végre megébredtem, már teljesen besötétedett, én pedig még percekig feküdtem a puha párnák közt, meglepetten szemlélve, hogy valaki – valószínűleg a bátyám – betakart. Kellemesen kinyújtóztattam tagjaim, majd miután felkeltem, kihúztam hajamból a hajgumit, s ujjaimmal próbáltam kifésülni zilált tincseim. Ásítozva vágtattam ki szobámból, majd mivel hallottam, hogy a bátyám az emeleti szalonban beszélget valakivel, arra vettem irányom.

A napon már ez a sokadik meghökkenésem volt, amikor belépve megláttam, hogy Teddy Lupinnal beszélget. Ők még évfolyamtársak voltak a Roxfortban és együtt jártak az aurorképzőbe is, ezenkívül pedig  legjobb barátok is, azonban mivel már hónapok óta nem láttam színét sem, megdöbbentet váratlan feltűnése.

- Szia! – köszöntem, mire nyomban rám pillantottak.

- Szia, Kislány! – felelte széles mosollyal, majd felpattanva magához ölelt.

Amióta csak az eszem tudom, számára mindig is ’ kislány ’ voltam, vagyok, leszek. És bár ezt egy időben elég nehéz szívvel tűrtem, hamar rájöttem, hogy igazándiból egy második bátyó szerepét tölti be az életemben. Már egész kicsi korom óta mindig megvédtek, bármi is történt velem, így legtöbbször vakmerően, gondolkodás nélkül ugrottam bele a kalandokba, hisz tudtam, hogy a két bátyám – Axel és Teddy – úgyis megvédenek.

Aztán mikor elkezdtem kamaszodni, ahányszor csak otthon voltam, ők árgus szemekkel lestek minden egyes ellenkező nemű egyedet, hátha egy kicsit is másként mernek rám nézni, akkor pedig aztán volt ám nemulass. Épp ezért lehet, hogy eddig egyetlen olyan barátom sem volt, akit hazahoztam volna, hisz tudtam, hogy még akkor is jó esély lett volna rá, hogy elüldözzék, ha még kedvelték is volna.

- Hol voltál idáig? Nyár óta nem láttalak! – fedtem meg, amint elengedett, mire csak vállat vonva fogta meg a kezeim, és mustrált végig tetőtől talpig.

- Tudod a munka, meg aztán ott van Victoire! Na, de beszéljünk inkább rólad, ahogy látom, most már egyre gyönyörűbb vagy! Remélem, azért Ax elüldözi tőled a pasikat! – szólt vigyorogva, miközben bátyámra sandított.

- Boldogan elüldözném én azokat, de a mi Roxy-nk már saját maga is el tudja intézni őket! – válaszolta. – Ha láttad volna, hogy elintézte Roger Blume-ot! – röhögte el magát, mire most én vontam vállat, és letelepedtem bátyám fotele elé, hátam a lábának vetve.

- Nos, igazából azért jöttem, hogy ha már végre ti is itthon vagytok, akkor ma estére hivatalosak vagytok hozzám egy bulira! - magyarázta Teddy.

- Kik jönnek? – kérdezett rá egyből Ax.

- Hát, pár haver még a Roxfortból meg az aurorképzőből. Aztán ugye Albus és James, Hugo, Rose, aztán persze ők is hívtak még embereket! – kezdte sorolni, én pedig már most biztosra vettem, hogy akkor az a személy is ott lesz, akire jelenleg a legkevésbé se voltam kíváncsi. – Na, de megyek is, még van pár dolgom! Akkor kilenc, tíz fele várlak titeket, bár ahogy most nézem, és Roxyt ismerem, akkor inkább tíz! – vigyorgott rám, célozgatva, hogy a készülődési időm elég hosszú.

- Számíthatsz ránk! – kurjantotta tesóm, én azonban cseppet sem gondoltam így.

- Hát… én nem biztos, hogy megyek! – tétováztam felsandítva Teddyre, ki nyomban összeráncolta homlokát. Biztos voltam benne, hogy máris azon gondolkozik, mégis mi bajom, hisz eddig minden bulinak a közepében voltam.

- Hogy érted, hogy nem jössz? Beteg vagy? – kérdezte miközben álaggodalmat festett arcára.

- Nincs semmi bajom, egyszerűen csak nincs kedvem! – makacsoltam meg magam, dacosan a lobogó kandallóba bámulva.

- Ugyan már Kislány! Rád férne egy kis szórakozás! – védekezett, és miután rábeszéltek, fel is pattantam, majd a szobámba menekülve készülődni is kezdtem.

Úgy döntöttem, ha már elmegyek, rendesen ki is rittyentem magam, így egy órával később, teljes puccparádéban lépdeltem le a lépcsőn méretes sarkaimon. Jól akartam érezni magam, ha törik, ha szakad és úgy éreztem ehhez hozzátartozik a jó megjelenés is. Egy mélykék miniruhát vettem fel, melyen az egyetlen díszítés az volt, hogy a taft anyag néhol meg volt húzva. A hajammal nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni, így göndörön hullt a vállaimra, hátamra. Szemeim drámai feketén hangsúlyoztam, ami még inkább növelte arcom sápadtságát, így a vörös hajammal, mélykék ruhámmal, fekete kiegészítőimmel még a saját mércémmel mérve is igencsak jól néztem ki.

Igazából, fogalmam sem volt, hogy kinek akarok ennyire tetszeni, hogy nem csak magam miatt csinálom e, vagy tényleg arról van szó, hogy egyfajta elégtételként megmutassam Scorpiusnak, hogy nem elég, hogy nélküle is megvagyok, de még sokkal jobban is érzem magam a bőrömben, ami bár nem volt igaz, igyekeztem ezt kimutatni.

- Wow! – reagálta bátyám a megjelenésem, mire csak pillantásom a plafonra emeltem. – Azt hiszem ma az összes pasi érted fog ácsingózni! – füttyentett egyet, mire csak felvontam a szemöldököm.

- Azért ne vidd túlzásba Ax! Semmi kedvem ehhez! – válaszoltam várva, hogy mégis mikor indulunk.

Míg bátyám még össze-vissza szaladgált a szobája és a hall között, látványosan untam a fejem, hisz eszébe se jutott volna szegényemnek, hogy varázsló lévén, mégis miért puszta kézzel keresi meg a dolgait, holott egyetlen egy pálcamozdulatába, és szavába kerülne, a keresett tárgy pedig máris a kezében lenne, de inkább meg se szólaltam.

Harminc perc szenvedés után végre valahára elindultunk, s köszönhetően, hogy kiröhögtem dacból is hopponáltunk, holott tisztában volt vele, hogy még a hopponálás gondolatára is rosszul vagyok. Szédelegve pillantgattam körbe az ismerős utcán, csillagokat látva, közben erősen küzdve a nyelőcsövemen felkúszó hányingerrel. A bátyám rám se hederítve indult útnak az utca végében lévő ház fele, majd miután, úgy ahogy összeszedtem magam én is utána siettem, hogy azért mégiscsak együtt menjünk be.

- Ez gonosz volt, még tőled is! Tudod, hogy egyszerűen rühellek hopponálni! – közöltem vele sértődött hangon, míg az ajtóban várakoztunk, hogy valaki végre beengedjen minket.

Kívülről egyáltalán nem tűnt fel, hogy odabent éppenséggel buli folyik, hisz köszönhetően egy tökéletesen kivitelezett hangszűrő bűbájnak, a muglik még csak meg se neszelhették, hogy szomszédjuknál éppen dorbézolás folyik.

Hamarosan ki is nyílt az ajtó, majd miután a vigyorgó házigazda beinvitált minket, és jól megszorongatott, biztos voltam benne, hogy erősen illuminált állapotban van, holott még csak egy órája, ha elkezdődhetett a parti.

- Hello Kislány! Menj, nézz körül, hátha megtalálod Jameséket, a bátyádat már elígértem a srácoknak! – hadarta akadozó nyelvvel, majd nyomban el is soroltak a dübörgő ház belseje felé, így én önállósítva magam akasztottam fel a kabátom, és a tömegben nézelődve indultam kereső útra, hátha találok valami ismerőst.

Már önkéntelenül is a zene ütemére lépkedve, szinte táncikálva mászkáltam a sok idegen között, kiknek legtöbbjük nem is volt idegen, hisz az évek során sokszor megfordultak nálunk vagy pedig a bálokon találkoztunk. Páran még rám is köszöntek, és megkérdezték, hogy mi van velem, hogy vagyok, azonban még, ha olyan sráccal is találkoztam, akivel még egy csöpp vonzódás is volt köztünk, roppant „érdekes” és váratlan módon, a két bátyám nyomban támadásba is lendültek, így még csak esélyem se volt rá, hogy végre bepasizzak és legyen, aki megvigasztaljon.

Minekután már az ötödik potenciális jelöltem üldözték el, dühödten a konyhába caplattam, majd miután magamhoz vettem egy üveg pezsgőt, és egy vodkát muníció gyanánt, felvágtattam az emeletre egy üres szobát keresve, hogy végre magamra maradjak. Gondoltam, ez lehet a vendégszoba, tekintve, hogy mindössze egy ágy, egy komód, és szekrény foglalt helyet benne. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, azonban a zene még így is áttört rajta, azonban kissé tompította azt, ami némiképp segített lenyugodnom. Rávetettem magam az ágyra, és egy kispárnát kiragadva a kupacból öleltem azt magamhoz, majd mellkasom alá szorítva fordultam hasra.

Dacosan kaptam fel az üveget, majd kinyitva húztam le egy húzásra szinte a felét. Igaz, hogy a vodka sosem tartozott a kedvenceim közé, úgy éreztem, most szükségem van rá, hogy felejteni tudjak, és még csak az sem tudott eltántorítani, hogy az ital égette a torkom, s köszönhetően, hogy egész nap nem ettem, nyomban fejbe is kólintott. Nem sírtam, hisz előző nap már elsírtam az összes könnyem, ráadásul most a szomorúságom helyett, megbántott és inkább dühös voltam. Eszméletlen méreg tombolt bennem, amiatt, hogy hagytam, hogy így átejtsenek, hogy nem vettem észre, hogy szinte végig csak kihasznált.

Szinte észre se vettem, hogy lassan elfogyott az üveg tartalma, én pedig egyre inkább éreztem magam tettre késznek, és vakmerőnek, felpattintottam gyorsan a pezsit is, majd kezembe véve és azt kortyolgatva, tipegtem ki a szobából. Igaz, hogy elég nehézkésen ment a járás ilyen állapotban, ráadásul magassarkúban, valahogy inkább még több löketet adott arra, hogy az este folyamán biztos bepasizzam, és leszarva mindenki véleményét végre jól érezzem magam.

Átszellemülten vetettem bele magam a táncoló tömegbe, miközben őrült módjára roptam közöttük, s néha-néha belekortyoltam a pezsgőbe.

Egyre inkább kezdett fellendülni a hangulatom, így felháborodva fordultam meg, mikor valaki kivette a kezemből az üveget, és csípőre tett kézzel, csücsörítve meredtem az előttem álló, szőke hajú, magas, izmos srácra. Akinek ugyan halványan rémlett a neve, most nem jutott eszembe, pedig mikor a bátyám az aurorképzőbe járt, párszor már ő is volt nálunk.

- Add vissza! – követeltem kitéve kezem, jelezve, hogy visszavárom az italom.

- Azt hiszem, már eleget ittál mára Cicám! – felelte csibészes mosollyal, mire csak dacosan kezdtem el kapkodni felé, hogy megszerezzem, ő azonban csak feltartotta magasan feje fölé, amit ha akartam volna, se érek el.

- Ne csináld már! Kérlek! – szóltam akadozó nyelvvel, mire csak megrázta a fejét. – Ne már! Nekem szükségem van arra a piára! – folytattam élesen, mire csak felvonta a szemöldökét, de továbbra sem engedte le az üveget.

- Én megértem, hogy ki vagy bukva, de nem hiszem, hogy az az egyetlen megoldás, hogy segg részegre iszod magad! – válaszolta komolyan, mire csak fújtattam egyet.

- Hát nekem akkor is szükségem van rá! – dobbantottam egyet.

- Édes vagy! – vigyorgott rám, mire hirtelen elgondolásból abbahagytam a hisztit, és inkább úgy döntöttem más módszerhez folyamodom.

Ismét ringani kezdtem a zenére, karjaim a srác nyaka köré fonva, és szorosan hozzásimulva táncoltam a latinos ütemű zenére. Tudtam, hogy célom hamarosan elérem, mivel végre leengedte karjait, majd körém fonta azokat. Igaz, hogy már most nyeregben éreztem magam, nem akartam elsietni a dolgot, hisz végülis nekem is imponált, hogy végre rám figyel egy igencsak jóképű, izmos srác, aki bár nem kimondottan volt az esetem, mégis jól esett, hogy végre figyelnek rám, és ahogy észrevettem, neki is jól esett közeledésem.

Időközben el is feledkeztem eredeti célomról, így teljes megadással simultam karjaiba, és kizárva a külvilágot, csak rá és magamra figyelve élveztem a zenét, s- mivel időközben eszembe jutott a neve – Josh közeledését. Valahogy elvarázsolta az üveget, hisz nemsokára két kézzel szorított magához, ajkait pedig sürgősen enyéimre nyomta.

Istenien csókolt, hiába nem volt benne semmi érzelem, oly szenvedély és vágyódás érőzött csókja mögött, hogy minden egyes porcikám beleremegett. Az agyamra köd ereszkedett, s egyre csak azt mantrázta, hogy ’ Még! Még! Még!’, mintha lángra lobbant volna a bensőm. Itt szó sem volt érzelmes simogatásokról, édes csókokról.

Mindkettőnket csakis a vad, követelőző, állatias ösztön vezérelt. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, hogy aztán összekapaszkodva felsiessünk az emeletre, és betérve a vendégszobába ismét egymásnak essünk.

Türelmetlenül szabadított meg a ruhámtól, miközben követelőzően csókolta számat. Egyenként kigombolva ingjét lökdöstem az ágy felé, míg rá nem dőltünk, ő pedig nyomban birtokba vette fehérneművel fedett testem. Kínzóan csókolta végig minden egyes porcikám, mire csak felhúztam magamhoz, hogy birtokba vegyem ajkait, s végre megszabadítsam őt is a ruháitól. Felülve húzott az ölébe, majd amint kikapcsolta melltartóm, nyomban melleim babusgatásaiba is kezdett, én pedig fejem hátravetve, puha tincsei közé fúrva ujjaim élveztem kényeztetését.

Csakis a pillanatnak éltem, nem számított, hogy az elmém mélyén valahol kapizsgált a gondolat, miszerint ezt még meg fogom bánni vagy, hogy megeshet, hogy csak kihasznál. Hisz végtére, még ha így is volt, legalább kölcsönös volt a dolog, hisz én is ugyanolyan hévvel és szenvedéllyel viszonoztam érintéseit, és csókjait, biztos tudatában annak, hogy csak búfelejtőnek jó, na meg, hogy végre úgy érezzem, hogy ha csak kis ideig is, de valaki törődik velem, figyel rám.

Hirtelen az ágyra döntöttem, majd a csípőjére ülve viszonoztam én is érintéseit. A szenvedély és vágyódás iránta egyre inkább nőtt bennem, s úgy tűnt ő is hasonlóképp van ezzel, hisz hamar megunta idegőrlő játékom, majd fölém gördülve kezdett csókolni, miközben megszabadítottuk egymást a még utolsó közénk álló két ruhadaraboktól.

Kéjes sóhaj tört fel a torkomon, mikor végre magamban tudhattam, lábaim csípője köré kulcsoltam, míg kezeimmel mellkasát, és izmos hátát simogattam, ő pedig nyakam csókolgatta. Hiába hajtott mindkettőnket csakis a saját, önző kis érdekünk, az egész valahogy egészen varázslatos hangulatot kapott azáltal, hogy lentről még mindig felhallatszottak a buli zajai, a zene, az emberek zsivaja, ráadásul számomra az is még izgalmasabbá tette, hogy még sose csináltam ilyet, eddig még nem igazán volt rá példa, hogy ilyen meggondolatlanul ugrottam volna bele egy egyéjszakás kalandba.

Ütemesen ringott altestünk a zenére, néha-néha pedig ajkaink is összeforrtak egy egy csók erejéig. Lenyűgözve figyeltem, amint Josh arcára különös árnyakat vetnek az ablakon besütő holdsugarak. Lehunyta smaragd szemeit, ajkán pedig egy imádnivaló félmosoly játszott. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg többet nem is találkozunk vagy, ha igen, akkor is csak maximum összefutunk, hisz a baráti körünk közös volt, így kizárhatatlan volt, hogy ne találkozzunk, de tudtam, hogy ez csakis a kettőnk kis titka marad, és később sem fog fejfájást okozni kettőnk között.

Egyszerre értük el a beteljesedést, ívbe feszült az egész testem, ahogy a színes robbanás elöntött. Hangos sóhaj tört fel belőlem, Josh pedig nyakamba fektetve arcát mordult fel, végigborzongatva ezzel egész testem. Zihálva dőlt le mellém, majd húzott mellkasára, miközben a hajammal babrált. A szívem még mindig őrült ütemben járt, ahogy pihegve felbámultam elégedett arcára, mire szívdöglesztő mosolyra húzta ajkait.

- Köszönöm! – szólaltam meg, és szemeibe nézve biztos voltam benne, hogy megérti, mire gondolok. Hogyha nem is teljesen, de sikerült kilépnem abból a katatónikus állapotból, melyben eddig voltam.

Iszonyatosan jól esett, hogy végre figyeltek rám, hogy tényleg nőként kezeltek és csak velem foglalkoztak. Válasz helyet egy édes csókot kaptam, utána pedig Josh szívverését hallgatva pásztáztam az ablak mögött kirajzolódó világot.  

5. Scorpius

Roxmorts kisvárosa most dugig volt a diákokkal, akik szorgosan igyekezték megvenni az összes ajándékot a listájukról. Az egész falu zsibongott tőlük, ők azonban cseppet se zavartatták magukat, maradéktalanul kihasználták szabadnapjukat.

Összehúzott szemmel meredtem az enyhe szélben ringatózó vadkan fejre, amit meglepő módon mímelt angyalszárnyak fogtak közre, mely a Szárnyas Vadkan fogadó cégéreként volt feltűntetve. Maga a fogadó, koszos és lelakott volt, mérget mertem volna rá venni, hogy belülről sem lehet jobb. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit kerestem itt, azt hiszem csak a tömeg elől menekültem ide, vagyis hát… jó volt ezzel áltatni magam. Ugyanis az igazság az volt, hogy mióta végignéztem a fotóalbumot, kínszenvedés volt minden egyes perc, mind a Roxfortban és mind itt a faluban.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezeken a helyszíneken boldog volt mással, de legfőképp azt nem tudtam feldolgozni, hogy mi van, ha ő csak azért űzi ezt az ostoba játékot velem, mert az ősömmel már nem lehet. Hiába éreztem becsapva magam, most mégis itt voltam a fogadó előtt, hisz Rá vártam. Nem sokkal azután, hogy visszatértem a Roxfortba, kaptam tőle a levelet, amiben a találka időpontja s helyszíne szerepelt. És bár hiába kezdtem el kételkedni benne, ahogy elolvastam sorait, izgatottság lett úrrá rajtam. Egyik percben elátkoztam, amiért képes volt magába bolondítani, másikban pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy újból a karjai között lehessek.   

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mit akarok, mert bár hiába éreztem minden egyes percben a hiányát, a lelkem mélyén éreztem, hogy ezt nem kéne, hogy veszélyes és ostoba dolog találkoznom vele, mégse tudtam ellenállni. Tudtam, hogy amint megjelenik, a karjai közé menekülök, hogy aztán elbújhassak a külvilág elől, pedig sokkal inkább kellett volna kérdőre vonnom, az álmaim, látomásaim végett.

Megpróbáltam összébb húzni magamon a kabátom, azonban a hideg még így is bekúszott a legkisebb réseken is, lefagyasztva testrészeim. Úgy éreztem, már órák óta üldögélek összekucorodva a kis padon, holott tisztában voltam vele, hogy még csak maximum húsz perc telt el, mióta leültem. Kesztyűs kezemmel kikotortam a szememből a hajam, és megpróbáltam a sapka alá gyűrni, ám a göndör fürtök makacson ellenálltak, majd visszahulltak vállaimra.

Minden egyes levegővételnél apró, mozdonygőz pamacsok hagyták el ajkaim, melyek egyre csak terebélyesedtek, végül pedig szétfoszlottak az enyhe ködben. A sötétszürke piszkos felhőkre bámulva latolgattam, hogy vajon mennyi ideig tartogatják magukban terhüket, mikor a kövér, ezerféle hópihék hada elkezdett özönleni belőlük. Mosolyogva figyeltem, ahogy vígan kergetőznek egymással, majd a földre pottyanva befedték azt.

Hangos torokköszörülés zavarta meg magányom, mire nyomban felvidultam, hogy végre megjött, és rögtön fel is kaptam a fejem, ám ahogy megláttam látogatóm, elborult a tekintetem.

- Scorpius! – biccentettem felé komoran.

- Roxanne! – utánozta kimért mozdulatom, azonban biztos voltam benne, hogy magában jól szórakozik rajtam. Lassú léptekkel elindult felém, majd közvetlen előttem megállt.

- Mi járatban errefelé? – kérdeztem csevegő hangon, majd lopva körbenéztem, hogy Xavier nincs-e a közelben.

- Őt ugyan várhatod! – közölte, mire megfagyott a vér az ereimben. Hisz az képtelenség, hogy tudjon róla! – Attól tartok, hogy a találkád a szeretőddel ma elmarad! Sajnos más dolga akadt! – magyarázta hideg mosollyal az arcán, mit legszívesebben egy pofonnal letöröltem volna onnan.

- Hazudsz! – sziszegtem a képébe, felemelkedve a padról, mire egész közel hajolt, hogy az illata már az orrom csiklandozta.

- Valóban? – suttogta az ajkaimra a szavakat. – Bizonyítsd be! – most már alig hozzáérve számhoz folytatta mondandóját, teljes tudatában annak, hogy még ezzel az apró érintéssel is mennyire felzaklat.

Hiába próbáltam tiltakozni, minden egyes porcikám vágyott a közelségére, még túlontúl is élénken élt bennem az emléke, ahhoz, hogy most hidegvérrel itt tudjak ülni anélkül, hogy nem bolondulok bele a gondolatába, hogy itt volt a lehetőség, én pedig elutasítottam.

Látta rajtam a tépelődést, így a tiltakozásom megelőzve, puha, kihűlt ajkait végre enyéimre tapasztotta, olyan érzéseket szabadítva fel bennem, amiknek már régóta nem szabadna magukba keríteniük. Úgy éreztem visszarepültem az időben, egy olyan korba, ahol még gondtalanul lehettem, nem kellett holmi látomások és zaklató álmokról gondolkodnom, ahol csak a szerelemnek és a mának éltem.

Minden nyűgöm-bajom elfeledtette velem ez a csók, azonban nemhogy elhúzódtam volna, csak még közelebb akartam lenni hozzá. Éreztem, hogy önelégült mosolyt ölt az arcára, jelen pillanatban, azonban cseppet sem érdekelt. Felkeltem a padról, majd nyakába csimpaszkodva vontam még közelebb magamhoz, ő válaszul átölelte derekam, majd felemelt, mire körbefontam lábaimmal keskeny csípőjét.

Úgy éreztem magam, mint aki egymaga benyalt pár üveg Lángnyelv whiskeyt, azonban még így is még többet akar belőle. Olyannyira elfeledtette velem a külvilágot, hogy az agyam teljesen tiszta volt, még egy kósza gondolat se zavarta meg a csendet. Csakis egyedül azt éreztem, hogy iszonyatosan vágyom rá, hogy most azonnal akarom.

A sapkám lepottyant a fejemről vehemensségemben, mire Scorpius rögtön hajamba fúrta ujjait, majd elszakadva számtól, nyakamat kezdte el kényeztetni. Nem hiába voltunk olyan nyerő páros, tökéletesen tudja, hogy mik a gyengéim. Most is teljesen elgyengültem a karjaiban, képtelen voltam még csak arra is, hogy értelmes mondatot összerakjak gondolatban, csak sóhajtozva élveztem, amint fogaival végigkarcolja, harapdálja nyakam. Az egész testem belebizsergett mozdulataiba és biztos voltam benne, hogy ha eddig nem állítottam le, most már biztos nem fogom.

- Scorpius! – hallottam meg a tétova hangot, így a srác feje fölött átlesve megláttam, amint Dorcas Amon minket bámul tátott szájjal. Mostanában egyre többet láttam a társaságában, így jogosan feltételezhettem, hogy a barátnője. – Scorpius! – szólt végre hangosabban, mire az elszakadt a nyakamtól, én pedig lekászálódtam róla és inkább vállába temettem szégyentől égő arcom. El tudtam képzelni, hogy szegény lány mit érezhet most, hisz egyszer már én is átéltem ezt, csak akkor történetesen már majdnem túl voltak mindenen, mikor rájuk találtam.

Egyrészről sajnáltam őt és szégyelltem magam, másrészről viszont a bensőmben lakó, zöldszemű szörnyeteg hízelkedve dörgölte volna magát Scorpiushoz, hisz eddig féltékenyen leste, amint ők turbékoltak.

- Amon! – biccentett a lány felé. Biztos voltam benne, hogy nyomban vette a figyelmeztetést, miszerint vége, abból, hogy a vezetéknevén hívta. – Tán találkozót beszéltünk meg mára? Mert ha igen, csak azt akartam mondani, hogy szakítok! – mondta ki a kegyetlen szavakat, olyan egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Hallottam, hogy a lánynak elakad a szava és biztos voltam benne, hogy már a könnyei is eleredtek, azonban felnézni még mindig nem mertem.

Mikor karjai gyengéden lehulltak rólam hátrébb húzódtam, vissza a padhoz, majd leültem rá. Úgy ziháltam, mintha most futottam volna körül háromszor az egész falut, a testem pedig még mindig érzékeny volt keze nyomán. Hallottam amint Scorp halkan, meggyőző hangon magyarázza neki, hogy így jobb lesz mindkettejüknek, mivel úgyse illenek össze. Dorcas pedig sorozatban gyártotta az ellenérveket, amikkel talán rábírhatná a fiút, hogy mégse rúgja ki, miközben zokogása egyre hangosabb lett.

Némán, lesunyt fejjel ültem, miközben azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és elnyelne. Hisz most épp azt tettem, amit világéletemben elítéltem, és ami miatt jómagam is szenvedtem, nem is oly rég. Még most is tisztán emlékeztem fékezhetetlen dühömre, hogy ha nem figyeltem oda mágiám felágaskodott körülöttem és valami zűrzavart okoztam. Aztán a tömény önsajnálatra, önvádra, miszerint biztos én vagyok a hibás a történtek miatt, hogy csakis egyedül én lehetek az oka, hogy egy másik nő karjaiban keresi a boldogságot.

Igaz, hogy nagy nehezen, de végül leküzdtem ezt az érzést, és önvádat, utána pedig csak a gyűlölet, és mérgem maradt iránta.

És most mégis itt vagyok, és azt hallgatom, ahogy szakít a barátnőjével, mert megcsalta velem. Egy gonosz hárpiának éreztem magam, nem voltam képes elhinni, hogy ezt tettem, egyetlen mentségemre az szólhat, hogy fogalmam sem volt, hogy együtt vannak, csupán annyit vettem észre, hogy egyre több időt töltenek a másikkal.

Úgy látszott meddő vitájuk véget ért, ugyanis Dorcas zokogása még inkább felhangosodott, ahogy végre tudatosult benne, hogy nem tud mit tenni. Óvatosan felpillantottam és még éppen láttam a sikátorban eltűnni vékony alakját. Hosszasan utána bámultam, próbáltam figyelembe se venni, hogy Scorpius időközben visszaért hozzám és mellém ült a padra.

- Sajnálom ezt a kis közjátékot! – szabadkozott, mire rákaptam tekintetem. – Nem éppen az eszéről híres, ez tény, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a felfogása! – vigyorgott rám, azzal a mosolyával, amitől mindig is a bugyimba olvadtam, most azonban próbáltam tartani magam, nem akartam ismét elgyengülni, azonban tudtam, hogy innentől fogva csak még inkább fogok rá vágyni.

- Ne légy bunkó! – mormogtam halkan, kerülve a tekintetét, amivel csak megbabonázna. Felpattantam, felszedtem a földről a sapkám, majd gyorsan leporoltam, és a zsebembe süllyesztettem a kezeimmel együtt. – Honnan tudsz Róla? – bukott ki belőlem a kérdés, mire újból az az önelégült, lélekromboló mosoly játszott az ajkain.

- Ha elmondanám, meg kéne, hogy ölj! – kelt fel a padról, majd, mintha a ragadozó cserkészné be a prédát, lassan elindult felém, szemeit végig enyéimbe mélyesztve.

- Honnan tudsz róla? – ismételtem meg a kérdést, már erélyesebben.

- Ezt tetszik! – jegyezte meg, ahogy elért és nyomban magához is szorított. – Imádom, mikor dühös vagy! Olyan… szexi! – suttogta a fülembe, forró lélegzete égette a bőröm.

- Gyűlöllek! – köptem a képébe, ő azonban egyszerűen kinevetett. Mindketten tudtuk, hogy ez az ócska hazugság koránt sem tükrözi érzéseim.

- Tudom! – felelte arcára erőltetett komolysággal, holott biztos voltam benne, hogy magában megint jól szórakozik rajtam.

Ajkai megint csak egyre közeledtek és hiába tettetem tiltakozásom, hihetetlenül vágyom rá, hogy ismét ízleljem őt. Amint a csók véget ért, felbátorodva löktem el magamtól és indultam ki a sikátorból, vissza a diákok színes forgatagába.

- Hamarosan találkozunk! – kiáltotta utánam, s visszafordulva láttam az ismerős mosolyt az arcán. – Tudom, hogy mennyire vágyódsz utánam!

- Azt csak hiszed! – kiabáltam vissza elszántan, hangom azonban még magamnak is hamisan csengett. Nevetése idegborzolóan hatott rám és még akkor is ezt véltem hallani, mikor kiérve az üzletsorokhoz a tömegbe vetettem magam.

Máris kellemesebben és megkönnyebbülten éreztem magam, ahogy kiértem a diákok közé. Képtelen voltam felfogni, hogy Scorpius, hogy lehet ilyen bunkó és öntelt, hiába ismertem már évek óta, tudtam, hogy ez az álarc, amit már annyira beleépült a személyiségébe, annyira a része lett, hogy már csak nagy ritkán volt őszinte, önfeledt pillanata, amikor nem kellett, arra ügyelnie, hogy megőrizze hidegvérét és senkinek se kellett megfelelnie.

- Roxy! – hallottam meg Jeremy Stone nyálas, megjátszott vidámságtól csengő hangját, mire kirázott a hideg. Próbáltam úgy tenni, mintha a nagy zsivajban nem is hallanám a hangját, becsusszantam egy magas srác elé, hogy még véletlenül se vegyen észre. Igaz, hogy így szinte rohannom kellett, nehogy még rám lépjen a srác, de semmi kedvem se volt egy Jeremyvel való beszélgetéshez.

Egyszerűen ki nem állhattam ezt a gyereket, előbb ugrottam volna fejest a Fekete tóba meztelenül, mindenféle bűbáj nélkül, télen, mint, hogy önszántamból leálljak vele diskurálni.

- Hát meg vagy! – lihegte a képembe, megfogva a karom. – Tán csak nem el akartál szökni előlem, rossz kislány? – folytatta szívdöglesztőnek szánt mosollyal, holott inkább hatott szánalmasnak.

Mivel nem válaszoltam, csak meredtem rá, felhúzott szemöldökkel, tökre nem érdekelsz nézéssel, a mosolya lehervadt és végre elengedte a kezem.

- Szóval, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha randiznánk? Te gyönyörű vagy én pedig jóképű, nem gondolod, hogy ez egy égi jel arra vonatkozólag, hogy nekünk együtt kell lennünk? – tért vissza a mosoly az arcára, és egyre közelebb hajolt.

- Te ezt most komolyan gondolod? – tört ki belőlem a hangos nevetés, mikor már vagy öt perce meredt rám kíváncsian, várva a válaszom. – Ez most komoly? – kérdeztem rá, még mindig kacagva. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, már a könnyeim is kicsordultak nagy mulatságomban, és a térdeimre kellett támaszkodnom, hogy végre levegőt kapjak.

- Ohh… hát ez… Nagyon kedves tőled! Deeee… nem hinném, hogy élnék a lehetőséggel! – válaszoltam úgy vigyorogva, mint egy vadalma. Hiába nem akartam megbántani, az arcára pillantva láttam, hogy dacos sértődöttségbe borult.

- Nem értem, hogy ezen, mi olyan felettébb vicces! – felelte kimért hangon.

- Én… tényleg sajnálom, hogy kinevettelek! Csak tudod, te olyan jó pasi vagy, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hétköznapi teremtésen, mint rajtam valaha is megakad a szemed! – kezdtem hízelegni, hisz több órán is mellettem ült, így nem szándékoztam hosszútávon rosszban lenni vele, pláne, hogy a legutóbbi bájitaltan dolgozatomra is ő segített felkészülni. Láttam, hogy kedves szavaim, és kacérnak szánt mosolyom hatni kezd, ugyanis a durcás arckifejezés kezdett leolvadni arcáról.

- Nem hinném, hogy hétköznapi vagy. Sőt ami azt illeti, amióta csak a Roxfortba jöttél, felpezsdült az iskola. – felelte mosolyogva, mire majdnem felhorkantottam. Igaza volt, hogy mióta idejöttem, tényleg kicsit megváltoztak a dolgok. Bár nem feltétlenül olyan módon, mint ő gondolta. Már az elején tudtam, hogy itt sokan nem fognak elfogadni, hisz elvégre lány létemre, sokszor úgy viselkedem, mint egy fiú, és egymagamban is olyan csíntetteket hajtok végre, ami mélységes megbotránkozást és felháborodást vált ki az emberekből.

- Köszi! – válaszoltam tétován, hisz szerintem a legtöbben koránt sem így gondolkodtak rólam. Biztos voltam benne, hogy ahhoz képest mennyien utálnak, elenyésző arányban voltak azokkal, akik bírták a képemet.

- Szívesen! – szólt. – Na, és van programod a mai nap további részére? – kíváncsiskodott, mire megint felvontam a szemöldököm.

- Igen, azt terveztem, hogy végre beszerzem a karácsonyi ajándékokat a családomnak! – feleltem, máris nézelődve, hogy mégis merre menjek, hol kezdjem el.

Tétován pillogtam rá, mivel még mindig előttem állt, elzárva az utat, azonban mivel úgy tűnt nem szándékozik arrébb menni, gondoltam inkább szólok neki.

- Nos, nekem tényleg mennem kell! Ha nem akarok még a szünetben is ajándékokra vadászni, igencsak szednem kéne a lábaim és mindenkinek találni valami megfelelőt. Úgyhogy… - magyaráztam neki, célozva rá, hogy most tényleg nem érek rá.   

- Tudod mit? – kérdezett rá, újbóli megnyerőnek szánt mosollyal. – Elkísérlek! Gondolom úgyis kéne valaki, aki segít cipekedni! – tette fel ajánlatát, megfeszítve izmait, mire megint csak erős nevethetnékem támadt, de inkább elfojtottam magamban és somolyogva meredtem rá.

- Erre semmi szükség! Különben is, ha nem tűnt volna még fel, boszorkány vagyok, így nem hinném, hogy gondot fog okozni pár csomag! – szóltam neki, majd megelőzve tiltakozását az éppen mellettünk elhaladó lányklikk közepébe vetettem magam.

Felszabadulva vettem egy mély levegőt, majd árgus szemekkel lestem a különböző kirakatok kirakatát, hátha találok valami érdekeset. Az igazság az, hogy eddig akárhányszor is készítettem listát, hogy mégis kinek mit vegyek, mindig eltértem a tervezettől, mert mindig sikerült találnom valami még inkább a delikvenshez illő tárgyat.

Így az idén már nem is csináltam listát, legfeljebb fejben összegeztem, hogy mik jöhetnek szóba. Sablonos cuccokat semmiképp se akartam, úgy terveztem, hogy mindenki valami olyant kap, amiről biztos, hogy én jutok eszébe. Azonban mivel még lövésem se volt, hogy ez mi legyen, úgy döntöttem, minden jónak kinéző boltba betérek, majd ott szemrevételezem a felhozatalt.

Dideregve vonultam végig a szinte már kihalt utcákon, akinek csak volt egy kis esze, az már rég visszament a kastélyba és nem várta meg a besötétedést, ezzel együtt a még zordabb időt. Hát nekem nem volt ennyi eszem, ráadásul a végére annyira belelendültem a vásárlásba, hogy szinte alig bírtam abbahagyni. Mivel cipekedni nem volt kedvem, mindegyik boltban meghagytam, hogy szállítsák el hozzánk, innentől fogva pedig csak azt kellett kiokoskodnom, hogy mikor megérkeznek, én vegyem kézhez azokat.

Rettentő éhes voltam már, hisz a reggelim óta semmit sem ettem, ráadásul a fejfájásom is kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Szó mi szó, nem voltam valami pazarul. Leginkább csak arra vágytam, hogy végre beérjek a kastélyba, majd egy finom vacsi után, visszavonuljak a szobámba egy jó nagy bögre habos kakaóval.

Semmi kedvem se volt a háztársaimhoz, pláne Scorpiust akartam elkerülni, hisz tudtam, ha meglátnám, vagy huzamosabb ideig lennék egy légtérben vele, biztos, hogy nem állná meg, hogy be ne szóljon valamit. Csak remélni tudtam, hogy nincs szekálós kedvében és békén hagy.  

Szerencsémre még nem zárták be a kaput, így gond nélkül bejutottam, majd szinte kopogó szemekkel, vacogva futottam be a nagy ajtón. Igaz, hogy kissé érdekes pillantásokkal jutalmaztak, amiért senkivel se törődve caplattam a Nagyterem felé, miközben lehámoztam magamról a cuccaim, ám ez most cseppet se foglalkoztatott.

Szinte úgy vetettem rá magam a kajára, mintha már hetek óta nem ettem volna. Mint mindig, most is a szokásos helyemre telepedtem, távolabb a többiektől. Szerencsére már eljutottunk odáig, hogy tudják, hogy evés közben engem inkább érdemes békén hagyni, ha nem akarnak morcos kedvemben találni.

Azonban nem örülhettem sokáig a magánynak, ugyanis nemsokára arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém huppan, majd át is karolja a derekam, mire meglepetésemben félrenyeltem, így hevesen köhögve igyekeztem levegőt kapni.

- Azért ennyire nem kell örülnöd! – találtam szembe magam Scorpius pimasz vigyorával.

Miután sikerült abbahagynom a köhögést, csak meghökkenve meredtem rá, míg ő csak rendületlenül mosolygott tovább. Legszívesebben egy hatalmas pofonnal töröltem volna le onnan vigyorát, hogy végre észlelje, hogy bizony ő nem a mindenható.

- Abbahagynád a tapizásom? – kérdeztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Nem kell megjátszanod a nagylányt, Cicám! Tudom, hogy élvezed! – vágott vissza, és még magamnak is szörnyű volt bevallani, de teljeséggel igaza volt.

- Ha azt képzeled, hogy mint az ügyeletes ribancod, aki egy ideig csak epekedik utánad, és mikor végre észreveszed s vágysz rá, nyomban ugrok, majd, mint egy kiképzett kéjnő, kedvedre teszek, hát akkor hatalmasat tévedsz Édes! – válaszoltam neki angyali mosollyal, azonban arca meg se rezdült.

- Én csak rád vágyom! – olyan komoly arccal és hangnemmel mondta mindezt, hogy egy percig, egy teljes egész percig hittem neki. A bolond szívem nyomban meglódult, és az eddig szoros jégpáncélba burkolt, iránta érzett érzelmeim is kezdtek újból felengedni. A bensőmben újbóli, halvány remény kezdett pislákolni arra vonatkozólag, hogy lehet, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy tényleg… Szeret.

Dacosan megráztam fejem, hátha ezzel kitisztítom rózsaszín ködbe burkolt elmém, és igyekeztem lehiggadni. Még hogy szeret… Ugyan már kislány… Ennyire buta még te se lehetsz! Ha szeretne… szeretett volna, nem teszi azt, amit…- gyorsan kizártam betolakodó gondolataim, majd visszafordultam felé.

- Tudod… Ha ezt előbb mondod, talán még el is hiszem! De így, hogy gátlástalanul kihasználtál és megcsaltál… már egy szavad sem hiszem el! – vallottam be érzéseim, s lelkemről olyan mázsás súlyt hullt le, hogy attól féltem valaki más is meghallja koppanását.

Olyannyira megkönnyebbültem, hogy szinte még a légzés is könnyebben ment, mintha az eddig magamba fojtott indulatok egy rész végre távozott volna belőlem, és ez hihetetlen nyugodtsággal töltött el.

Félve néztem szemébe, és mintha fájdalmat, s megbánást láttam volna azokban az ezüstszürke íriszekben. Nem tudtam mire vélni ezt, egészen addig a napig éltem teljes hitében annak, hogy tényleg csak kihasznált, azonban látva a szemében tükröző érzéseit kezdtem el felfogni, hogy talán nem csak ennyiből áll az igazság, hogy én voltam a bolond, amiért nem hallgattam meg, csak elrohantam onnan.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, és épp nyitottam volna ki ajkaim, hogy mondjak valamit, mikor a bal oldalamról egy eperszőke lobonccal megáldott, igencsak gebe lány robbant a képbe, majd nyomban Scorpius ölébe vetette magát.

- Jaaaaajj Scorpi, mááár annyira hiányoztál! – nyújtotta el a szavakat, közben a srác pólóját simogatva, mire utoljára még láttam villanni valamit Scorpius szemében, aztán arca felvette a tökéletes szívdöglesztő maszkot. Tekintetét a lányra szegezte, s ajkain pontosan olyan mosoly játszott, mit nem rég nekem szánt.

- Te is nekem Kiscicám! Remélem nem unatkoztál nagyon nélkülem! – búgta, és mind szavai, s mind megmozdulása úgy hatottak, eddig reménykedő, érzékeny szívemnek, mind a tőrdöfések.

- Elvoltunk a csajokkal! És neked milyen volt a napod? – kérdezett vissza a csitri, miközben hatalmas pilláit rebegtette.

- Iszonyúan rettenetes! Ha elmesélném, el se hinnéd, miket kellett ma kiállnom! – magyarázta Scorpius, mire még a levegő is elakadt bennem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezt mondta. – Eszméletlenül kívánlak! –dörmögte, majd nyomban ajkaira is hajolt, mikor úgy döntöttem, hogy nekem mára elég ebből.

Felpattantam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem cuccaim, s kifutottam a teremből. Igaz, hogy a vacsora még koránt sem ért véget, nem tehettem meg, hogy bent maradok, egyszerűen képtelen lettem volna rá. A könnyek sebesen szántották végig arcom, legszívesebben már zokogtam volna, ahogy kiérve a folyosókra futásnak eredtem.

Fogalmam sem volt, hogy hova megyek vagy, hogy egyáltalán merre megyek, de nem is számított. Senkit sem akartam a közelemben tudni, nem hittem el, hogy ismét összetörte a szívem, hogy megint csak játszadozott velem, mikor én a buta szívemmel már megint hinni kezdtem kettőnkben.