7.

„Hányféle üvegfal létezik bennünk? És hánnyal kell megküzdenünk egy életen át? Hányszor veszíthetünk el valakit? És hányszor önmagunkat?”

Mivel azon kezdtem el aggódni, hogy esetleg már keresnek, nem lustálkodhattunk valami sokáig, és mivel tudtuk, hogy Ax rettenetesen kiakadna, ha esetleg csak megsejtené a dolgot, inkább iparkodtunk, hogy visszanyerjük akciónk előtti formánkat, s csak reménykedhettünk benne, hogy senki sem volt tanúja se a parketten lezajlott, se pedig a fenti légyottunknak.

- Gondolom, akkor majd találkozunk! – mondtam tétován, felpillantva rá.

- Biztosan! – értett egyet, majd egy utolsó ölelés és csók után, felváltva elhagytuk a szobát, ügyelve, hogy semmi se mutassa, hogy ott jártunk.

Még mindig elég nagy volt a zsivaj, és ahogy észrevettem a buli is nagyban folyt, így cseppet fellélegezve indultam megkeresni bátyám, hogy közöljem, én inkább hazamennék.

- Roxie! – kurjantotta valaki a nevem, így megfordultam és kissé összehúzott szemöldökkel vizslattam a felém tartó, erőteljesen imbolygó alakot.

- Szörnyen bűzlesz James! Mégis mit ittál? – vontam kérdőre, amikor odaért hozzám, majd átkarolva a vállam támaszkodott rám.

- Ha én azt tudnám… - felelte elgondolkodó fejjel. – Várj! – szólított fel, én pedig szinte látni véltem a fogaskerekeket az agyában, amint máris működésbe lépnek. – Nem mégse! Nem emlékszem! – jelentette ki büszkén, kidüllesztve mellkasát, miközben vigyora végigért az arcán.

- Na, jó! Szerintem ideje lenne hazamenned, nem gondolod? – szóltam neki, majd mivel végre látni véltem a tömegben bátyám alakját, James kezét megragadva kezdtem el cibálni magam után, kerülgetve az embereket.

- Axel! – ordítottam utána, azonban rám se hederített, így csak fújtatva vonultam a nyomában, miközben Jamest még kitartóan húztam magammal.

Egészen a konyháig kellett menetelnünk, mire utolértük, azonban mikor felfedeztem, hogy ő is körülbelül ugyanolyan állapotban van, mint James, vagy ha nem, rosszabban, csak tanácstalanul néztem körül, hogy mégis kitől kérhetnék segítséget, hogy hazavihessem ezt a két majmot.

Minekután egy gyors körbejárást végeztem a lakásban, és láttam, hogy a legtöbb ember elég illuminált állapotban van, sóhajtva szedelődzködtem össze, majd gondosan figyelve a két, közben harsány dalra fakadt jómadárra, vonultunk ki, és indultunk el az utca vége felé, hogy aztán hoppanálhassunk.

- Axel ne szórakozz már! - keltem ki magamból, mikor bátyám a többszöri szólásom figyelembe se véve óbégatott, és perdült táncra, felverve az összes lakót. – Hagyd már abba! – üvöltöttem rá, mikor nem bírtam tovább, hisz James még mindig rajtam tehénkedett, így esélyem sem volt, hogy elkapjam Axet.

- Ahogy látom, rád fér a segítség! – hallottam meg azt a hangot magam mögül, aminek személyétől egész nap próbálkoztam megfeledkezni.

- Nem is értem, hogy honnan veszed ezt! – feleltem ironikusan, miközben hátrafordultam, és felhúzott szemöldökkel mértem végig.

Még saját magamnak is fájó volt bevallani, hogy mennyire szívdöglesztő volt a fekete ing, és fekete nadrág kombójában. Szőke haja most is kuszán állt, néhány tincs pedig acélkék szemeibe hullott, amitől még inkább kihagyott a szívem üteme. Ingjét ingerlően épp csak addig gombolta be, hogy sápadt, izmos mellkasa egy háromszögben kirajzolódott.

Angyalbőrbe bújtatott ördög. – jutott eszembe a hasonlat, ami egész valójára igaz volt. Hisz küllemre tényleg angyal volt, egy tökéletes, földöntúli, szinte felfoghatatlan égi lény, míg mind cselekedetei, mondatai, és megnyilvánulásai néha oly fájdalmat okoztak, hogy úgy véltem, az rosszabb a pokolnál.

Szerencsére figyelmen kívül hagyta mondatom, csak felnyalábolta a bátyám, majd hozzám csapodva folytattuk utunk. Köszönhetően, hogy még saját magam is alig tudtam normális állapotban menni az extra magas sarkú cipőmben, ráadásul még így, hogy kedves barátom is teljes, az enyémnél sokkal nagyobb súlyával rám támaszkodott, még nehezebben ment. Így nem csoda, hogy mire elértük az utca sarkán lévő sikátort, már szinte lihegtem, mintha már tucatszor körbefutottam volna az utcát.

Igaz, hogy jelenleg kegyetlenül meg voltam haragudva Scorpiusra, nem hagyhattam figyelmen kívül, hogy segített, így miután megegyeztünk, hogy Jamest is nálunk szállásoljuk el, el is hoppanáltunk. Annak is már csak örülni tudtam, hogy szüleink nem voltak otthon, mivel tudtam, hogy Ax elég kemény lecseszést kapna, amiért ismét sikerült a sárga földig leinnia magát.

Miután Scorpius segítségével ágyba tuszkoltok őket és megitattunk velük egy-egy altató bájitalt, sóhajtva és máris megkönnyebbülten lépkedtem a szalonba, nyomomban vele. Addigra már az előzőleg benyakalt italok hatása elmúlt, és mivel szükségét éreztem az utánpótlásnak, csak töltöttem két pohár Lángnyelv whiskeyt, ami bár nem tartozott a kedvenceim közé, a célnak megfelelt. Az egyik poharat szótlanul Scorpnak nyújtottam, majd elterültem a szófán, és az italom kortyolgatva bámultam a tűzbe.

Hiába éltünk már meg annyi mindent közösen, még mindig kissé feszélyezett a jelenléte, pláne a múltkori incidens végett, mikor is közvetlenül azután, hogy bizonygatta nekem, miszerint ő csakis rám vágyik, egyből elfeledkezett jelenlétemről, mikor az ügyeletes ágyasa odalibbent és a karjaiba vetette magát. Becsapottnak és megalázottnak éreztem magam, amiért a mindig csak reménykedő, buta szívemmel újból elkezdtem hinni abban, hogy talán miattam képes lenne megváltozni, hogy talán én képes vagyok kiváltani belőle azt, hogy felhagyjon a szoknyák hajkurászásával, és kikössön mellettem.

Merlinre, mennyire buta vagyok! – gondoltam magamban, miközben lehorgasztottam a fejem, és egy szomorkás mosoly is kikúszott az arcomra. Hiába tudtam saját magamról, hogy mennyire örökös reménykedőnek számítok, nem tudtam megálljt parancsolni se magamnak, se pedig az érzéseimnek. Ráadásul most még Xavier miatt is fájhatott a fejem, hisz hiába nem ismertem még semennyire, mégis majdhogynem olyan szerelmet és vágyódást véltem érezni iránta, mint Scorpius iránt.

Két tűz közé szorultam, és fogalmam sem volt, hogy juthatnék ki e szorult helyzetemből, hisz a szívem egyszerre húzott mindkettő felé, gondolatban pedig már vagy százszor rájöttem, hogy jobb lenne nekem, ha mindegyikről lemondanék, hisz mióta csak kikötöttem a Roxfortban, egyre inkább összekuszálódott az életem, és most már ott tartottam, hogy fogalmam sem volt, hogyan tovább.

- Köszönöm, hogy segítettél! – szólaltam meg nagy nehezen, felpillantva rá, ezzel észrevéve, hogy míg saját magam elemzésében voltam elmerülve felettébb közel került hozzám.

Az arca csupáncsak néhány milliméternyire volt az enyémtől, szürkéskék szemei pedig oly intenzivitással tapadtak rám, mint eddig talán még soha. Szívem szerint nyomban a karjai közé vetettem volna magam, elfeledve minden egyes vétket, amit ellenem követett el, és megbocsájtva neki mindenért. Olyannyira el voltam veszve, és össze voltam zavarodva, hogy kétségbeesésemben képtelen voltam haragudni rá.

Vettem egy mély, egész tüdőt megtöltő levegőt, és szemeim lehunyva igyekeztem elnyomni a késztetést, miszerint megcsókoljam. Hiába könyörgött minden egyes porcikám, nem tehettem meg, hogy még inkább összekavarjam az eddig is elég zavaros életem. Nagyon erős önuralomra volt szükségem, hogy visszaszorítsam a szinte már kényszeres vágyat, ami egyre inkább vonzott ajkai, és egyszerűen ő maga irányába.

Csalfa elmém igyekezett elhitetni velem, hogy mindenegyes bajomra, panaszomra csak ő nyújthat gyógymódot, hogy azzal, hogy engedek a késztetésnek, végre lesz erőm kikaparni magam abból a gödörből, melynek jelenleg a közepén leledzettem, hogy ő majd enyhülést hoz fájdalmasan lüktető szívemnek és lelkemnek.

Mintha a saját testem ellenem fordult volna, az agyam máris előrevetítette az eseményeket, és máris látni véltem, ahogy ajkunk végre egymásra talál, kezeimmel hajába túrok, míg ő magához szorít. Ha eddig nem voltam benne biztos, hamar rájöttem, hogy benne is hasonló folyamatok folyhattak le, ugyanis egy percbe sem telt bele, máris szájamon éreztem légies, szinte óvatoskodó csókját, mintha félne az elutasítástól.

Pár másodpercig tartott csak, rám mégis olyan erős hatással volt, hogy ahogy elhúzódott, nyomban magamhoz húztam, és engedve a késztetésnek kezeimmel selymes hajába túrtam, mire ő egy szenvedélyes csókkal válaszolt. Olyannyira magától adódóak voltak a mozdulataink, ahogy nyelveink szenvedélyes táncra perdültek vagy, ahogy csak magához szorított. Úgy éreztem, mintha még tényleg lenne remény, arra vonatkozólag, hogy végre kiássam magam a börtönből, aminek a közepén csücsültem, várva, hogy megment e valaki. Most úgy éreztem, hogy a saját magam erejéből, abból az erőből, amit ő maga nyújt nekem, amit az érintései, az illata, és a szavai jelentenek, tudok annyit meríteni, hogy végre a felszínre küzdjem magam.

Kezeit csípőmre csúsztatva ölelt meg, és húzott le magához a földre, mire én csak átkaroltam a nyakát és az ölébe telepedtem. Iszonyatosan vágytam rá, ám most mégsem az a fajta vágyódás munkálódott bensőmben, mint mikor nemrég Josh-sal voltam. Scorpiusra azért vágytam annyira, mert végre úgy éreztem, hogy törődnek velem, hogy valakinek tényleg fontos vagyok, hogy addig, amíg csak a karjaiban tart, nincs semmi baj, és minden problémám megoldódik magától.

Hiába bántott meg már számtalanszor, és hiába csalt meg, viselkedett velem tényleg rondán, egyszerűen nem tudtam nem szeretni. Amióta csak először ránéztem férfiként, képtelen voltam kiverni a fejemből, s azóta is kitartóan lángoltak bennem a szerelem lángjai iránta. Még azokban a hónapokban is képtelen voltam gyűlölni, mikor friss volt a megbántottságom, miután megcsalt. Sokáig hitegettem magam ugyan, hogy gyűlölöm, ez cseppet sem volt igaz, még akkor is szerettem, s ez volt a legnehezebb az egészben, hogy mindazok ellenére is szerettem, amiket elkövetett.

Miközben csókoltam úgy kezdtem lenyugodni, hangulatom átvette egy kellemes, zsibbadt higgadtság, így csak beleegyezően felnyögtem, mikor felkapva a szobám felé vette az irányt. Szerencsére gond nélkül eljutottunk odáig, majd óvatosan az ágyra fektetett, majd ő is felfeküdt rá, aztán pedig ott folytattuk a másik kényeztetését.

Látszólag egyikünk se akart tovább menni, e pillanatban mindkettőnknek megfelelt e édes, átmeneti állapot, hol csak csókolóztunk, és simogattuk egymást, nem mentünk tovább. Egy idő után már csak feküdtünk egymás karjaiban, szótlanul a másik szuszogását, és szívdobogását hallgatva. Akkor, abban a pillanatban úgy éreztem, hogy soha ennyire nem voltam békés, és nyugodt, hogy soha nem szállt még rám ennyire a boldog üresség, a gondtalanság.

Olyan mélyen és álomtalanul telt az éjszakám, mint már régóta nem. Ébredéskor pedig még mindig átitatott a nyugalom, hogy végre ki tudtam aludni magam, hogy tudtam pihenni. Pár pillanatig megszállt a tudatlanság, így kissé furcsállódva és valamelyest megijedve észleltem a hátulról magához kulcsoló karokat, valamint, hogy valaki a nyakamba szuszog.

Tétován fordultam felé, miközben végigpörgettem magamban az előző nap történteket. És bár hiába kellett volna szégyent éreznem féktelenségem és tetteim végett, koránt sem bántam meg, ami Josh-al történt. Hiába voltam vele tisztában, hogy ez nem a legerkölcsösebb és legártatlanabb dolog, nem tudtam bánni, mert igenis élveztem.

Élveztem, hogy kötetlenül, mit sem törődve másokkal, csakis a saját vágyaimat, érzéseimet követtem. Hogy végre-valahára fittyet hánytam az aranyvéri kötelességeimre, annak az acéltömörségű, ízig-vérig erkölcsös neveltetésnek, amivel élnem kellett volna, s amit majd tovább kéne adnom a gyermekeimnek.

Ahogy azt se bántam, hogy utána engedve a kísértésnek csókolóztam Scorpiusszal, eltekintve a ténytől, hogy elméletileg haragudtam rá. Alvó, békés arcát elnézve csak még nagyobb igazolást nyertem arra a hasonlatra, miszerint olyan, mint egy angyalbőrbe bújtatott ördög. Most azonban, így, hogy arcára gyermeki báj feszült, angyalibbnak tűnt, mint valaha. Kócos haja az arcába hullt, ajkai pedig kissé elnyíltak, ahogy szedte a levegőt.

Szinte úgy éreztem magam, mint mikor még együtt voltunk, így, hogy átölelt, hogy úgy töltöttük együtt az időnket, hogy nem a vágyaink hajkurászása volt a cél, hanem csak, hogy élvezzük a másik társaságát, hogy erőt merítsünk belőle.

A sötétítőfüggönyt becsapva résein bekúszott pár napfénynyaláb, egyikük pedig pont az arcára esett, amitől tényleg földöntúlinak, végképp elérhetetlennek tetszett szememben. Már régebben is elég nehezemre esett elhinnem, hogy egy ilyen srác éppen engem akar, hogy tényleg én kellek neki. A lány, aki folyton a bátyjával, és azok haverjaival lógott, nem pedig a lányokkal babázott és sütött sárból sütit. Hogy tényleg ő is engem akar, holott bárkit az égvilágon megkaphatna.

Egy ásítást elnyomva kucorodtam közelebb hozzá, azt latolgatva, vajon felébred e, ha csókot nyomok hívogató ajkaira. Szinte megababonázva néztem azokat, melyek mintha könyörögtek volna hozzám, hogy sajátjaimmal simogassam őket. Végül persze legyőzött a késztetés, így lágyan hozzátapasztottam szám, s reméltem, hogy nem ébresztem fel.

Azonban, mint tudjuk, Roxie tervez, Merlin végez, így kissé meglepődtem, mikor hevesen viszonozta a csókot, és hátamra döntve feküdt rám. Belemosolyogtam a csókba, hisz ez, hogy másodpercekkel ezelőtt még az igazak álmát aludta, most pedig már majd letepert, annyira illett rá, hogy arra már nem voltak szavak. Miután szétváltunk, arcát nyakamba fúrta, én pedig haját kezdtem el birizgálni.

- Ennél tökéletesebb ébresztést el se tudok képzelni! – mormolta a nyakamba, én pedig teljes mértékben igazat adtam neki ebben. Egyszerűen tényleg tökéletes és varázslatos volt az a reggel, egyedül csak az felhőzte be az eget, hogy hiába nem akartam rá még gondolni se, képtelen voltam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mi van, hogyha megint csak átver, megint csak színészkedik.

Mielőtt még igazán belegondoltam volna ebbe, inkább gyorsan el is tereltem a gondolataim, azzal, hogy felhúztam magamhoz, majd sürgős csókot nyomtam ajkaira. Hiába voltak bennem a kételyek, igyekeztem elfeledni azokat, hogy legalább arra a kis időre, amit vele töltök, öntsön el az az érzés, hogy minden rendben.

Pár órával később aztán, mikor már kellőképpen kilustálkodtuk magunkat, s egy közös zuhany után lemerészkedtünk a földszintre, valami étel után kutatva. Tudtam, hogy ha Axel meglátja, hogy Scorp itt van, rögtön kérdezősködni kezd, majd miután megtudja az okát, kiveri a hepajt, most nem tudtam és nem is akartam ezzel foglalkozni. Úgy éreztem, hogy már végre csak magammal akarok törődni, hogy nem érdekel senki és semmi.

Szerencsére azonban, Ax ki sem dugta az orrát egész nap a szobájából, amit gondolom a súlyos macskajaj idézett elő. Igaz, hogy a manók kissé meghökkentek, ahogy meglátták Scorpiust, tudták a dolgukat és nem szóltak semmit, csak kiszolgáltak minket. Ahhoz képest, hogy előzőleg mennyire éhesnek éreztem magam, nem igazán tudtam enni, ezenkívül pedig kissé szédelegtem is, amit akkor még csak az előző napi elfogyasztott piamennyiség utóhatásaként tudtam be.

Mivel semmiképpen sem akartam megkockáztatni egy a bátyámmal való esetleges veszekedést, kaja után rögtön visszatértünk a szobámba, és ismételten az ágyra heveredtünk. Csodálkoztam is rajta, de az a békés hangulat, hogy nem marakodtunk, nem veszekedtünk, és egy rossz szavunk se volt egymáshoz, megmaradt, és csak egymást fürkészve, szótlanul feküdtünk. Akkor és ott úgy éreztem nem is kellenek szavak, hogy hiába mondanék bármit is, az úgyse fejezné ki, amit érzek, vagy amit mondani szeretnék. Visszagondolva már azonban megbántam ezt, hisz szinte ez volt az olyan utolsó közös napunk, amit tényleg egymásra tudtunk fordítani.

Órákkal később, hogy Scorpius már elment, az öltözőasztalkám előtt ültem, s az arcom tanulmányozva fésültem a hajam. Úgy vettem észre, hogy szinte már minden megváltozott rajtam, hogy már a külsőm is kezd átformálódni, amióta elkezdődött ez az egész. És most nem arra gondolok, hogy sokat fogytam, köszönhetően annak, hogyha stresszes vagyok, képtelen vagyok enni. Hanem arra, hogy a régen fakókék szemeim, melyeket egykor egy sötét karika határolt, kezdtek egyre inkább elmélyülni, és árnyalatot váltani. A hajam még a szokásosnál is jobban göndör volt, ráadásként mintha az is kezdett volna felvenni egy tüzesebb, pirososabb árnyalatot. Az arcom szinte már alabástromfehér, és kissé beesett, a járomcsontom pedig élesen kirajzolódik. Lejjebb pillantva magamon pedig még inkább megváltoztam. A kulcscsontom, a bordáim is szinte átütik bőrömet. Egy szó, mint száz, már csak alapjaiban hasonlítottam arra a lányra, aki nemrégen voltam.

Minekután sehogy se akart állni a hajam, dacosan egy laza kontyba fogtam, majd fekete ballonkabátom is felvettem. Végre hazatértek a szüleink, olyan két órával ezelőtt, ráadásul bejelentették, hogy vacsorára vagyunk hivatalosak Potterékhez, és bár igaz, hogy ők már a legrosszabb állapotomban is láttak, nem akartam megszégyeníteni a szüleim. Így egy fekete farmert viseltem, melynek szakadásai helyén fekete csipke kandikált ki, felülre pedig egy fekete-fehér csíkos, buggyos hosszú ujjút vettem. A csizmám egy őzbarna, combközépig érő, magassarkú volt, amit bár igaz, hogy anyám nem igazán szeretett, kénytelen volt ő is beismerni, hogy tényleg jól állt. A szemeim fekete kontúrt kaptak, míg ajkaimra egy kis vérvörös rúzzsal segítettem rá.

A pálcám a kabátom belső zsebébe rejtettem, majd sálat tekertem a nyakamra, és szaporán leigyekeztem a lépcsőn, s mint mindig, most is rám vártak a többiek. Csak egy bocsánatkérő vigyort villantottam rájuk, majd indultunk is, és mivel Jamesék a szomszéd telken laktak, nem kellett sem hopporhoz, sem pedig hoppanáláshoz folyamodnunk.

Igaz, hogy kissé hideg volt az idő, én nem bántam, egyszerűen lenyűgözött a természet sokrétűsége, hogy újból és újból képes a megújulásra, hogy évszakról évszakra képes újat mutatni. Mindent vastag, hófehér takaró fedett, akárha porcukorral hintették volna végig a tájat, a piszkosszürke felhőkből pedig még mindig érkezett az utánpótlás. A csípős szél végigsüvített a Potteréktől elválasztó erdőn, fáin pedig az ezerféle, tűhelyes jégcsapok ringtak és halkan csilingeltek, akárha kristálycsengettyűk volnának.

Egyedül csak azt bántam, hogy nem láthatom a csillagokat, ám az kárpótolt, hogy a hó hatalmas pelyhekben, táncoló tündérekként hullt a földre. Komótosan battyogtam jóval lemaradva a többiek mögött, most semmi szükségét nem éreztem társaságnak, hiába volt jó kedvem, amint Scorpius elment, mintha magával vitte volna a gondtalanságom, a vidámságom. Most ismét azon kattogtam, hogy mégis mi végre állt be ez a változás az életemben, hogy miért, és hogyan történt mindaz, ami történt. És legfőképp, hogy – mivel biztos voltam benne, hogy a legjava még csak most jön – miket kell még kiállnom, és mégis hogyan vethetnék véget ennek az egésznek.

Még nagyon is jól emlékszem arra, hogy régebben hányszor kívántam, hogy még annál is különlegesebb legyek, hogy boszorkány vagyok, hogy olyan kalandokra, és élményekre vágytam, amik megváltoztatnák az életem. Most azonban úgy éreztem, hogy ennyi kaland bőven elég volt egész életemre, ám hiába akartam ezt mindenegyes sejtemmel, hiába ragaszkodtam hozzá görcsösen, az agyam legmélyén ott kopácsolt egy idegesítő gondolat, miszerint ez még koránt sem ért véget, hogy még csak most lesz igazán nehéz.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, majd megráztam a fejem, mintha ezzel zavaró gondolataim is kizárhatnám a belőle. Igyekeztem másfele terelni észjárásom, hogy legalább arra a csöppnyi időre, amíg Jameséknél vagyok legyek normális, hogy ne folyton azon járjon az agyam, hogy a jövőben még milyen meglepetések várhatnak rám.

Most először életemben éreztem úgy, hogy nem akarok mást, csak, hogy egy normális lány legyek, normális problémákkal. Azonban sajnos ez az elmélet, már ott megbukott, hogy normális, hisz, ha varázserő csörgedezik az ereimben, már, hogy lehetnék normális?! Összezavarodottságom még bőszen kitartott, a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, és egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogyan tovább. Tisztában voltam vele, hogy leginkább távol kéne tartanom magam Xaviertől, de még saját magamban sem bíztam annyira, hogy azt állíthassam, hogy többé nem gyengülök el, ha a közelemben van. Mikor már csak egy légtérbe találkoztunk, vagy csak látni véltem, nyomban rám ereszkedett egy olyan erős, és elemi szintű vágy, hogy hiába is próbáltam volna ellenállni, ha egy ideig ment is volna, csak annál nagyobb hévvel kaptam volna utána később.

Másrészről viszont ott volt Scorpius is, akihez nem csak a vágyaim, a szenvedély kötött, hanem az a teljes fokozaton égő szeretet, a tiszta szerelem mással össze nem téveszthető valója. A bűntudat kezdett egyre inkább magába keríteni, hogy hiába nem voltunk egy pár, mégis úgy éreztem, hogy már többször is megcsaltam, hogy megbecstelenítettem a kapcsolatunkat.

Furcsálltam a tudatot, hogy ismét egy párként tekintettem magunkra, de mégsem tudtam máshogy, hisz annyira boldognak és öntörvényűnek éreztem magam vele. Hogy nem kellett megjátszanom magam, nem kellett senkinek se megfelelnem, mert úgy látszott, hogy neki így vagyok jó, ő nem akar átformálni egy más emberré.

Elég hamar átértünk, belépve pedig nyomban fel is dobódott kissé a hangulatom. Potteréknél folyton úgy érezte az ember, mintha otthon lenne, és állandó jókedv és kedvesség uralkodott. Az évek során, köszönhetően, hogy oly sok időt töltöttem náluk, szinte már rám is családtagként tekintettek, így nyomban viszonoztam az öleléseket, majd, mivel még kellett egy kis idő a vacsinak, mi kölykök a nappaliba mentünk, míg anyáink a konyhába. Apáink, s Axel pedig Harry dolgozószobájába ballagtak, gondoltam, hogy időt nem kímélve cseréljenek eszmét a régi időkről.

Én nyomban letelepedtem a kanapéra, Lily pedig, a Potter família legifjabb tagja, aki azon a télen töltötte be a hármat, rögtön az ölembe fészkelte magát. Albus leült mellém, majd csak nézett azokkal a mindentudó barna szemeivel. Kissé feszélyezetten éreztem magam, mert hiába tudtam, hogy neki tényleg bármit elmondhatok, még azt is, amit a bátyám elől leginkább titkoltam, vagy titkolnék, de valahogy ez az egész ügy, mind Scorpius, mind Xavier, s Josh is annyira személyesen érintett, hogy még nem éreztem késznek magam arra, hogy erről bárkinek is meséljek.

Miközben én elkezdtem befonni Lily selymes babahaját, Al csak kitartóan fürkészett, pillantása pedig egyenest a lelkembe mart. Iszonyúan rossz volt, hogy mindarról, ami igazából történt velem akkoriban, hogy mit éreztem, senkinek sem mesélhettem, hisz féltem, ha bárki mást is belekevernék, csak még inkább összekuszálódna minden.

- Na, jó Al! Már nem bírom, hogy így fixírozol! Bökd ki végre, hogy mit szeretnél! – rivalltam rá, kissé idegesen. Nem tehettem róla, de forralta az agyvizem, ahogy csak rám tapasztva a tekintetét várta, hogy végre megtörjek.

- Szerintem te is tudod, hogy mit szeretnék! – szólt, mire csak ál értetlenkedve néztem rá, ő azonban átlátott a szitán, s csak felvonta szemöldökét. – Mi történik Roxie? Iszonyatosan rossz nézni, ahogy napról napra zárkózol el az emberektől, miközben lassan elveszíted önmagad. Ráadásul, sajnálom, hogy ezt mondom, de szörnyen nézel ki! Csont sovány vagy, rettenetesen sápadt, és még csak ahhoz is fáradt vagy, hogy fáraszd az embereket, ami aztán végképp idegen tőled! – jelentette ki, és így, hogy valakiben végre volt annyi őszinteség, és féltés irányomba, hogy ezeket a szemembe mondja, és kérdőre vonjon, bólintott fejbe, s kezdtem el ténylegesen átgondolni a dolgokat.

Sajnos már rájöttem, hogy Albusnak tökéletesen igaza volt, hogy mindaz, amit mondott, nagyjából körülírta az egész helyzetet, holott semmi behatása nem volt abba a tébolyba, aminek jelenleg a közepén leledzettem. Ezért is mondhattam igazán Albust a legfőbb bizalmi barátomnak, mert míg Jamesszel sorozatosan hajtottuk végre a csínytetteinket, s hatalmasakat tudtunk bulizni, addig Altől bármilyen témában kérhettem tanácsot. És még a pasi ügyekben is meghallgatott, s mindig megvigasztalt.

Bűntudatot éreztem, amiért mostanában őt is elhanyagoltam, holott biztos voltam abban, hogy senki másnál nincsenek jobb helyen a titkaim, hogy ő még az élete árán is megvédene. Már éppen nyitottam volna ki a számat, hogy most aztán tényleg elsírjam a bánatom, mikor a másik oldalamra berobbant egy eléggé lestrapált James, szétfoszlatva a meghitt hangulatot.

- Még meg se köszöntem, hogy haza ráncigáltál! – szólalt meg kótyagosan. – Ugye te hoztál haza? – pattantak ki a szemei, melyeket eddig masszírozott.

Őszintén megmondom, ameddig Scorp nálam volt, egyáltalán eszembe se jutott, hogy James is nálunk van, így arról se volt fogalmam, hogy miként, s mikor jutott haza tőlünk.

- Igen, én voltam! – bólintottam, miközben megsimogattam a buksiját.

Szegény, még Axnél is rosszabb állapotban volt, a bátyám már kellőképpen kipihente magát az egész napos masszív alvással, na meg persze a frissítő, s macskajaj elleni bájitalokkal, amiket még beledöntöttem, mielőtt a szüleink hazajöttek volna.

- De azt áruld már el nekem, hogy mégis mikor, és hogyan másztál haza! – folytattam, mire ő csak hátradőlt, majd fejét a támlára fektetve csukta be szemeit.

- Olyan négy körül ébredtem meg, azt hiszem még kiabáltam is, de minekután senkit nem találtam, felbattyogtam Axhez, aki még nagyban az igazak álmát aludta, úgyhogy fogtam magam és haza hoppanáltam. – mesélte meggyötört hangon, és bár hiába volt ez mindenegyes ivászata után, tudtam, s ő is tudta, hogy legközelebb is ugyanúgy felhajt a garatra.

Minekután Jamie felbukkanása megzavarta beszélgetésünk fonalát Alel, csak csendben folytattam Lily haját, majd amint elkészült egy szalaggal masnit kötöttem rá. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, hisz ha még csak annyit mondtam is volna Alnek, hogy majd később beszélünk, James nyomban rákattant volna a témára, s addig szekált volna, míg ki nem találunk egy hihető magyarázatot.

Míg a srácok egy az előző héten lezajlott kviddics meccs részleteit elemezték ki éppen, rajtam áthajolva, én csak lomhán pislogva bambultam magam elé, miközben Lilyt hallgattam, aki közben édes hangján énekelni kezdett egy egyszarvú és egy tündér barátságáról. Köszönhetően, hogy ezt az altatódalt jól ismertem kisebb koromról, kezdtem egyre inkább elálmosodni, s szinte már át is léptem álomvilág csillámporral beszórt kapuját, mikor is a csengő élesen felberregett, ezzel felriasztva engem, s kissé megilletődve néztem szét a zaj forrását kutatva. Mikor megláttam az üvegben egy alak körvonalait, a szívem nyomban vad zakatolásba kezdett, agyam pedig máris ösztökélve mantrázta, hogy ez csak Scorpius lehet. Mivel se James, se Albus meg se moccantak, a csengő pedig újból kontrázott, a dolgozószobából kijött Harry, akit apám, s bátyám követett, majd kinyitotta az ajtót.

Hallottam a szívélyes üdvözlést, a hangját, ami mintha túlontúl is ismerős lett volna, azonban mivel Mr. Potter éppen úgy állt az idegen előtt, hogy eltakarta, s egy fekete üstököt pillantottam csak meg, nem tudtam kikövetkeztetni, hogy ki lehet. Szép sorjában bemutatkozott apám, és testvéremnek, mikor pedig kilépett a félkörből, melybe a három férfi kerítette, még a lélegzetem is elállt. Oly erősen tört rám a hiánya, és az iránta érzett érzelmeim tömkelege, hogy beleszédültem. Ő is nyomban észrevett, majd olyan mosollyal jutalmazott, hogy a szívem kihagyott egy ütemet, hogy aztán háromszor olyan gyorsan doboljon.

Teljesen elképedve bámultam rá, míg ő lágy, szeretetteljes pillantással méregetett, mintha azt próbálta volna bemérni, hogy jól vagyok e. A pillantásunk egybeolvadt, és kizárva a külvilágot figyeltük csak egymást. Egyszerűen leírhatatlan érzések kerítettek hatalmukba, már csak attól, hogy a szemébe néztem, mintha minden kis titkomat, mindenegyes percem tudná, s mégis elnézne nekem bármit. A várakozást is fellelhettem pillantásában, én pedig csak reménykedni tudtam benne, hogy leszek elég erős ahhoz, hogy ne gyengüljek el. Hisz jobbára már az önbecsülésemen kívül semmim sem maradt.