5. Scorpius

Roxmorts kisvárosa most dugig volt a diákokkal, akik szorgosan igyekezték megvenni az összes ajándékot a listájukról. Az egész falu zsibongott tőlük, ők azonban cseppet se zavartatták magukat, maradéktalanul kihasználták szabadnapjukat.

Összehúzott szemmel meredtem az enyhe szélben ringatózó vadkan fejre, amit meglepő módon mímelt angyalszárnyak fogtak közre, mely a Szárnyas Vadkan fogadó cégéreként volt feltűntetve. Maga a fogadó, koszos és lelakott volt, mérget mertem volna rá venni, hogy belülről sem lehet jobb. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit kerestem itt, azt hiszem csak a tömeg elől menekültem ide, vagyis hát… jó volt ezzel áltatni magam. Ugyanis az igazság az volt, hogy mióta végignéztem a fotóalbumot, kínszenvedés volt minden egyes perc, mind a Roxfortban és mind itt a faluban.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezeken a helyszíneken boldog volt mással, de legfőképp azt nem tudtam feldolgozni, hogy mi van, ha ő csak azért űzi ezt az ostoba játékot velem, mert az ősömmel már nem lehet. Hiába éreztem becsapva magam, most mégis itt voltam a fogadó előtt, hisz Rá vártam. Nem sokkal azután, hogy visszatértem a Roxfortba, kaptam tőle a levelet, amiben a találka időpontja s helyszíne szerepelt. És bár hiába kezdtem el kételkedni benne, ahogy elolvastam sorait, izgatottság lett úrrá rajtam. Egyik percben elátkoztam, amiért képes volt magába bolondítani, másikban pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy újból a karjai között lehessek.   

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mit akarok, mert bár hiába éreztem minden egyes percben a hiányát, a lelkem mélyén éreztem, hogy ezt nem kéne, hogy veszélyes és ostoba dolog találkoznom vele, mégse tudtam ellenállni. Tudtam, hogy amint megjelenik, a karjai közé menekülök, hogy aztán elbújhassak a külvilág elől, pedig sokkal inkább kellett volna kérdőre vonnom, az álmaim, látomásaim végett.

Megpróbáltam összébb húzni magamon a kabátom, azonban a hideg még így is bekúszott a legkisebb réseken is, lefagyasztva testrészeim. Úgy éreztem, már órák óta üldögélek összekucorodva a kis padon, holott tisztában voltam vele, hogy még csak maximum húsz perc telt el, mióta leültem. Kesztyűs kezemmel kikotortam a szememből a hajam, és megpróbáltam a sapka alá gyűrni, ám a göndör fürtök makacson ellenálltak, majd visszahulltak vállaimra.

Minden egyes levegővételnél apró, mozdonygőz pamacsok hagyták el ajkaim, melyek egyre csak terebélyesedtek, végül pedig szétfoszlottak az enyhe ködben. A sötétszürke piszkos felhőkre bámulva latolgattam, hogy vajon mennyi ideig tartogatják magukban terhüket, mikor a kövér, ezerféle hópihék hada elkezdett özönleni belőlük. Mosolyogva figyeltem, ahogy vígan kergetőznek egymással, majd a földre pottyanva befedték azt.

Hangos torokköszörülés zavarta meg magányom, mire nyomban felvidultam, hogy végre megjött, és rögtön fel is kaptam a fejem, ám ahogy megláttam látogatóm, elborult a tekintetem.

- Scorpius! – biccentettem felé komoran.

- Roxanne! – utánozta kimért mozdulatom, azonban biztos voltam benne, hogy magában jól szórakozik rajtam. Lassú léptekkel elindult felém, majd közvetlen előttem megállt.

- Mi járatban errefelé? – kérdeztem csevegő hangon, majd lopva körbenéztem, hogy Xavier nincs-e a közelben.

- Őt ugyan várhatod! – közölte, mire megfagyott a vér az ereimben. Hisz az képtelenség, hogy tudjon róla! – Attól tartok, hogy a találkád a szeretőddel ma elmarad! Sajnos más dolga akadt! – magyarázta hideg mosollyal az arcán, mit legszívesebben egy pofonnal letöröltem volna onnan.

- Hazudsz! – sziszegtem a képébe, felemelkedve a padról, mire egész közel hajolt, hogy az illata már az orrom csiklandozta.

- Valóban? – suttogta az ajkaimra a szavakat. – Bizonyítsd be! – most már alig hozzáérve számhoz folytatta mondandóját, teljes tudatában annak, hogy még ezzel az apró érintéssel is mennyire felzaklat.

Hiába próbáltam tiltakozni, minden egyes porcikám vágyott a közelségére, még túlontúl is élénken élt bennem az emléke, ahhoz, hogy most hidegvérrel itt tudjak ülni anélkül, hogy nem bolondulok bele a gondolatába, hogy itt volt a lehetőség, én pedig elutasítottam.

Látta rajtam a tépelődést, így a tiltakozásom megelőzve, puha, kihűlt ajkait végre enyéimre tapasztotta, olyan érzéseket szabadítva fel bennem, amiknek már régóta nem szabadna magukba keríteniük. Úgy éreztem visszarepültem az időben, egy olyan korba, ahol még gondtalanul lehettem, nem kellett holmi látomások és zaklató álmokról gondolkodnom, ahol csak a szerelemnek és a mának éltem.

Minden nyűgöm-bajom elfeledtette velem ez a csók, azonban nemhogy elhúzódtam volna, csak még közelebb akartam lenni hozzá. Éreztem, hogy önelégült mosolyt ölt az arcára, jelen pillanatban, azonban cseppet sem érdekelt. Felkeltem a padról, majd nyakába csimpaszkodva vontam még közelebb magamhoz, ő válaszul átölelte derekam, majd felemelt, mire körbefontam lábaimmal keskeny csípőjét.

Úgy éreztem magam, mint aki egymaga benyalt pár üveg Lángnyelv whiskeyt, azonban még így is még többet akar belőle. Olyannyira elfeledtette velem a külvilágot, hogy az agyam teljesen tiszta volt, még egy kósza gondolat se zavarta meg a csendet. Csakis egyedül azt éreztem, hogy iszonyatosan vágyom rá, hogy most azonnal akarom.

A sapkám lepottyant a fejemről vehemensségemben, mire Scorpius rögtön hajamba fúrta ujjait, majd elszakadva számtól, nyakamat kezdte el kényeztetni. Nem hiába voltunk olyan nyerő páros, tökéletesen tudja, hogy mik a gyengéim. Most is teljesen elgyengültem a karjaiban, képtelen voltam még csak arra is, hogy értelmes mondatot összerakjak gondolatban, csak sóhajtozva élveztem, amint fogaival végigkarcolja, harapdálja nyakam. Az egész testem belebizsergett mozdulataiba és biztos voltam benne, hogy ha eddig nem állítottam le, most már biztos nem fogom.

- Scorpius! – hallottam meg a tétova hangot, így a srác feje fölött átlesve megláttam, amint Dorcas Amon minket bámul tátott szájjal. Mostanában egyre többet láttam a társaságában, így jogosan feltételezhettem, hogy a barátnője. – Scorpius! – szólt végre hangosabban, mire az elszakadt a nyakamtól, én pedig lekászálódtam róla és inkább vállába temettem szégyentől égő arcom. El tudtam képzelni, hogy szegény lány mit érezhet most, hisz egyszer már én is átéltem ezt, csak akkor történetesen már majdnem túl voltak mindenen, mikor rájuk találtam.

Egyrészről sajnáltam őt és szégyelltem magam, másrészről viszont a bensőmben lakó, zöldszemű szörnyeteg hízelkedve dörgölte volna magát Scorpiushoz, hisz eddig féltékenyen leste, amint ők turbékoltak.

- Amon! – biccentett a lány felé. Biztos voltam benne, hogy nyomban vette a figyelmeztetést, miszerint vége, abból, hogy a vezetéknevén hívta. – Tán találkozót beszéltünk meg mára? Mert ha igen, csak azt akartam mondani, hogy szakítok! – mondta ki a kegyetlen szavakat, olyan egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Hallottam, hogy a lánynak elakad a szava és biztos voltam benne, hogy már a könnyei is eleredtek, azonban felnézni még mindig nem mertem.

Mikor karjai gyengéden lehulltak rólam hátrébb húzódtam, vissza a padhoz, majd leültem rá. Úgy ziháltam, mintha most futottam volna körül háromszor az egész falut, a testem pedig még mindig érzékeny volt keze nyomán. Hallottam amint Scorp halkan, meggyőző hangon magyarázza neki, hogy így jobb lesz mindkettejüknek, mivel úgyse illenek össze. Dorcas pedig sorozatban gyártotta az ellenérveket, amikkel talán rábírhatná a fiút, hogy mégse rúgja ki, miközben zokogása egyre hangosabb lett.

Némán, lesunyt fejjel ültem, miközben azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és elnyelne. Hisz most épp azt tettem, amit világéletemben elítéltem, és ami miatt jómagam is szenvedtem, nem is oly rég. Még most is tisztán emlékeztem fékezhetetlen dühömre, hogy ha nem figyeltem oda mágiám felágaskodott körülöttem és valami zűrzavart okoztam. Aztán a tömény önsajnálatra, önvádra, miszerint biztos én vagyok a hibás a történtek miatt, hogy csakis egyedül én lehetek az oka, hogy egy másik nő karjaiban keresi a boldogságot.

Igaz, hogy nagy nehezen, de végül leküzdtem ezt az érzést, és önvádat, utána pedig csak a gyűlölet, és mérgem maradt iránta.

És most mégis itt vagyok, és azt hallgatom, ahogy szakít a barátnőjével, mert megcsalta velem. Egy gonosz hárpiának éreztem magam, nem voltam képes elhinni, hogy ezt tettem, egyetlen mentségemre az szólhat, hogy fogalmam sem volt, hogy együtt vannak, csupán annyit vettem észre, hogy egyre több időt töltenek a másikkal.

Úgy látszott meddő vitájuk véget ért, ugyanis Dorcas zokogása még inkább felhangosodott, ahogy végre tudatosult benne, hogy nem tud mit tenni. Óvatosan felpillantottam és még éppen láttam a sikátorban eltűnni vékony alakját. Hosszasan utána bámultam, próbáltam figyelembe se venni, hogy Scorpius időközben visszaért hozzám és mellém ült a padra.

- Sajnálom ezt a kis közjátékot! – szabadkozott, mire rákaptam tekintetem. – Nem éppen az eszéről híres, ez tény, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a felfogása! – vigyorgott rám, azzal a mosolyával, amitől mindig is a bugyimba olvadtam, most azonban próbáltam tartani magam, nem akartam ismét elgyengülni, azonban tudtam, hogy innentől fogva csak még inkább fogok rá vágyni.

- Ne légy bunkó! – mormogtam halkan, kerülve a tekintetét, amivel csak megbabonázna. Felpattantam, felszedtem a földről a sapkám, majd gyorsan leporoltam, és a zsebembe süllyesztettem a kezeimmel együtt. – Honnan tudsz Róla? – bukott ki belőlem a kérdés, mire újból az az önelégült, lélekromboló mosoly játszott az ajkain.

- Ha elmondanám, meg kéne, hogy ölj! – kelt fel a padról, majd, mintha a ragadozó cserkészné be a prédát, lassan elindult felém, szemeit végig enyéimbe mélyesztve.

- Honnan tudsz róla? – ismételtem meg a kérdést, már erélyesebben.

- Ezt tetszik! – jegyezte meg, ahogy elért és nyomban magához is szorított. – Imádom, mikor dühös vagy! Olyan… szexi! – suttogta a fülembe, forró lélegzete égette a bőröm.

- Gyűlöllek! – köptem a képébe, ő azonban egyszerűen kinevetett. Mindketten tudtuk, hogy ez az ócska hazugság koránt sem tükrözi érzéseim.

- Tudom! – felelte arcára erőltetett komolysággal, holott biztos voltam benne, hogy magában megint jól szórakozik rajtam.

Ajkai megint csak egyre közeledtek és hiába tettetem tiltakozásom, hihetetlenül vágyom rá, hogy ismét ízleljem őt. Amint a csók véget ért, felbátorodva löktem el magamtól és indultam ki a sikátorból, vissza a diákok színes forgatagába.

- Hamarosan találkozunk! – kiáltotta utánam, s visszafordulva láttam az ismerős mosolyt az arcán. – Tudom, hogy mennyire vágyódsz utánam!

- Azt csak hiszed! – kiabáltam vissza elszántan, hangom azonban még magamnak is hamisan csengett. Nevetése idegborzolóan hatott rám és még akkor is ezt véltem hallani, mikor kiérve az üzletsorokhoz a tömegbe vetettem magam.

Máris kellemesebben és megkönnyebbülten éreztem magam, ahogy kiértem a diákok közé. Képtelen voltam felfogni, hogy Scorpius, hogy lehet ilyen bunkó és öntelt, hiába ismertem már évek óta, tudtam, hogy ez az álarc, amit már annyira beleépült a személyiségébe, annyira a része lett, hogy már csak nagy ritkán volt őszinte, önfeledt pillanata, amikor nem kellett, arra ügyelnie, hogy megőrizze hidegvérét és senkinek se kellett megfelelnie.

- Roxy! – hallottam meg Jeremy Stone nyálas, megjátszott vidámságtól csengő hangját, mire kirázott a hideg. Próbáltam úgy tenni, mintha a nagy zsivajban nem is hallanám a hangját, becsusszantam egy magas srác elé, hogy még véletlenül se vegyen észre. Igaz, hogy így szinte rohannom kellett, nehogy még rám lépjen a srác, de semmi kedvem se volt egy Jeremyvel való beszélgetéshez.

Egyszerűen ki nem állhattam ezt a gyereket, előbb ugrottam volna fejest a Fekete tóba meztelenül, mindenféle bűbáj nélkül, télen, mint, hogy önszántamból leálljak vele diskurálni.

- Hát meg vagy! – lihegte a képembe, megfogva a karom. – Tán csak nem el akartál szökni előlem, rossz kislány? – folytatta szívdöglesztőnek szánt mosollyal, holott inkább hatott szánalmasnak.

Mivel nem válaszoltam, csak meredtem rá, felhúzott szemöldökkel, tökre nem érdekelsz nézéssel, a mosolya lehervadt és végre elengedte a kezem.

- Szóval, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha randiznánk? Te gyönyörű vagy én pedig jóképű, nem gondolod, hogy ez egy égi jel arra vonatkozólag, hogy nekünk együtt kell lennünk? – tért vissza a mosoly az arcára, és egyre közelebb hajolt.

- Te ezt most komolyan gondolod? – tört ki belőlem a hangos nevetés, mikor már vagy öt perce meredt rám kíváncsian, várva a válaszom. – Ez most komoly? – kérdeztem rá, még mindig kacagva. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, már a könnyeim is kicsordultak nagy mulatságomban, és a térdeimre kellett támaszkodnom, hogy végre levegőt kapjak.

- Ohh… hát ez… Nagyon kedves tőled! Deeee… nem hinném, hogy élnék a lehetőséggel! – válaszoltam úgy vigyorogva, mint egy vadalma. Hiába nem akartam megbántani, az arcára pillantva láttam, hogy dacos sértődöttségbe borult.

- Nem értem, hogy ezen, mi olyan felettébb vicces! – felelte kimért hangon.

- Én… tényleg sajnálom, hogy kinevettelek! Csak tudod, te olyan jó pasi vagy, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hétköznapi teremtésen, mint rajtam valaha is megakad a szemed! – kezdtem hízelegni, hisz több órán is mellettem ült, így nem szándékoztam hosszútávon rosszban lenni vele, pláne, hogy a legutóbbi bájitaltan dolgozatomra is ő segített felkészülni. Láttam, hogy kedves szavaim, és kacérnak szánt mosolyom hatni kezd, ugyanis a durcás arckifejezés kezdett leolvadni arcáról.

- Nem hinném, hogy hétköznapi vagy. Sőt ami azt illeti, amióta csak a Roxfortba jöttél, felpezsdült az iskola. – felelte mosolyogva, mire majdnem felhorkantottam. Igaza volt, hogy mióta idejöttem, tényleg kicsit megváltoztak a dolgok. Bár nem feltétlenül olyan módon, mint ő gondolta. Már az elején tudtam, hogy itt sokan nem fognak elfogadni, hisz elvégre lány létemre, sokszor úgy viselkedem, mint egy fiú, és egymagamban is olyan csíntetteket hajtok végre, ami mélységes megbotránkozást és felháborodást vált ki az emberekből.

- Köszi! – válaszoltam tétován, hisz szerintem a legtöbben koránt sem így gondolkodtak rólam. Biztos voltam benne, hogy ahhoz képest mennyien utálnak, elenyésző arányban voltak azokkal, akik bírták a képemet.

- Szívesen! – szólt. – Na, és van programod a mai nap további részére? – kíváncsiskodott, mire megint felvontam a szemöldököm.

- Igen, azt terveztem, hogy végre beszerzem a karácsonyi ajándékokat a családomnak! – feleltem, máris nézelődve, hogy mégis merre menjek, hol kezdjem el.

Tétován pillogtam rá, mivel még mindig előttem állt, elzárva az utat, azonban mivel úgy tűnt nem szándékozik arrébb menni, gondoltam inkább szólok neki.

- Nos, nekem tényleg mennem kell! Ha nem akarok még a szünetben is ajándékokra vadászni, igencsak szednem kéne a lábaim és mindenkinek találni valami megfelelőt. Úgyhogy… - magyaráztam neki, célozva rá, hogy most tényleg nem érek rá.   

- Tudod mit? – kérdezett rá, újbóli megnyerőnek szánt mosollyal. – Elkísérlek! Gondolom úgyis kéne valaki, aki segít cipekedni! – tette fel ajánlatát, megfeszítve izmait, mire megint csak erős nevethetnékem támadt, de inkább elfojtottam magamban és somolyogva meredtem rá.

- Erre semmi szükség! Különben is, ha nem tűnt volna még fel, boszorkány vagyok, így nem hinném, hogy gondot fog okozni pár csomag! – szóltam neki, majd megelőzve tiltakozását az éppen mellettünk elhaladó lányklikk közepébe vetettem magam.

Felszabadulva vettem egy mély levegőt, majd árgus szemekkel lestem a különböző kirakatok kirakatát, hátha találok valami érdekeset. Az igazság az, hogy eddig akárhányszor is készítettem listát, hogy mégis kinek mit vegyek, mindig eltértem a tervezettől, mert mindig sikerült találnom valami még inkább a delikvenshez illő tárgyat.

Így az idén már nem is csináltam listát, legfeljebb fejben összegeztem, hogy mik jöhetnek szóba. Sablonos cuccokat semmiképp se akartam, úgy terveztem, hogy mindenki valami olyant kap, amiről biztos, hogy én jutok eszébe. Azonban mivel még lövésem se volt, hogy ez mi legyen, úgy döntöttem, minden jónak kinéző boltba betérek, majd ott szemrevételezem a felhozatalt.

Dideregve vonultam végig a szinte már kihalt utcákon, akinek csak volt egy kis esze, az már rég visszament a kastélyba és nem várta meg a besötétedést, ezzel együtt a még zordabb időt. Hát nekem nem volt ennyi eszem, ráadásul a végére annyira belelendültem a vásárlásba, hogy szinte alig bírtam abbahagyni. Mivel cipekedni nem volt kedvem, mindegyik boltban meghagytam, hogy szállítsák el hozzánk, innentől fogva pedig csak azt kellett kiokoskodnom, hogy mikor megérkeznek, én vegyem kézhez azokat.

Rettentő éhes voltam már, hisz a reggelim óta semmit sem ettem, ráadásul a fejfájásom is kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Szó mi szó, nem voltam valami pazarul. Leginkább csak arra vágytam, hogy végre beérjek a kastélyba, majd egy finom vacsi után, visszavonuljak a szobámba egy jó nagy bögre habos kakaóval.

Semmi kedvem se volt a háztársaimhoz, pláne Scorpiust akartam elkerülni, hisz tudtam, ha meglátnám, vagy huzamosabb ideig lennék egy légtérben vele, biztos, hogy nem állná meg, hogy be ne szóljon valamit. Csak remélni tudtam, hogy nincs szekálós kedvében és békén hagy.  

Szerencsémre még nem zárták be a kaput, így gond nélkül bejutottam, majd szinte kopogó szemekkel, vacogva futottam be a nagy ajtón. Igaz, hogy kissé érdekes pillantásokkal jutalmaztak, amiért senkivel se törődve caplattam a Nagyterem felé, miközben lehámoztam magamról a cuccaim, ám ez most cseppet se foglalkoztatott.

Szinte úgy vetettem rá magam a kajára, mintha már hetek óta nem ettem volna. Mint mindig, most is a szokásos helyemre telepedtem, távolabb a többiektől. Szerencsére már eljutottunk odáig, hogy tudják, hogy evés közben engem inkább érdemes békén hagyni, ha nem akarnak morcos kedvemben találni.

Azonban nem örülhettem sokáig a magánynak, ugyanis nemsokára arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém huppan, majd át is karolja a derekam, mire meglepetésemben félrenyeltem, így hevesen köhögve igyekeztem levegőt kapni.

- Azért ennyire nem kell örülnöd! – találtam szembe magam Scorpius pimasz vigyorával.

Miután sikerült abbahagynom a köhögést, csak meghökkenve meredtem rá, míg ő csak rendületlenül mosolygott tovább. Legszívesebben egy hatalmas pofonnal töröltem volna le onnan vigyorát, hogy végre észlelje, hogy bizony ő nem a mindenható.

- Abbahagynád a tapizásom? – kérdeztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Nem kell megjátszanod a nagylányt, Cicám! Tudom, hogy élvezed! – vágott vissza, és még magamnak is szörnyű volt bevallani, de teljeséggel igaza volt.

- Ha azt képzeled, hogy mint az ügyeletes ribancod, aki egy ideig csak epekedik utánad, és mikor végre észreveszed s vágysz rá, nyomban ugrok, majd, mint egy kiképzett kéjnő, kedvedre teszek, hát akkor hatalmasat tévedsz Édes! – válaszoltam neki angyali mosollyal, azonban arca meg se rezdült.

- Én csak rád vágyom! – olyan komoly arccal és hangnemmel mondta mindezt, hogy egy percig, egy teljes egész percig hittem neki. A bolond szívem nyomban meglódult, és az eddig szoros jégpáncélba burkolt, iránta érzett érzelmeim is kezdtek újból felengedni. A bensőmben újbóli, halvány remény kezdett pislákolni arra vonatkozólag, hogy lehet, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy tényleg… Szeret.

Dacosan megráztam fejem, hátha ezzel kitisztítom rózsaszín ködbe burkolt elmém, és igyekeztem lehiggadni. Még hogy szeret… Ugyan már kislány… Ennyire buta még te se lehetsz! Ha szeretne… szeretett volna, nem teszi azt, amit…- gyorsan kizártam betolakodó gondolataim, majd visszafordultam felé.

- Tudod… Ha ezt előbb mondod, talán még el is hiszem! De így, hogy gátlástalanul kihasználtál és megcsaltál… már egy szavad sem hiszem el! – vallottam be érzéseim, s lelkemről olyan mázsás súlyt hullt le, hogy attól féltem valaki más is meghallja koppanását.

Olyannyira megkönnyebbültem, hogy szinte még a légzés is könnyebben ment, mintha az eddig magamba fojtott indulatok egy rész végre távozott volna belőlem, és ez hihetetlen nyugodtsággal töltött el.

Félve néztem szemébe, és mintha fájdalmat, s megbánást láttam volna azokban az ezüstszürke íriszekben. Nem tudtam mire vélni ezt, egészen addig a napig éltem teljes hitében annak, hogy tényleg csak kihasznált, azonban látva a szemében tükröző érzéseit kezdtem el felfogni, hogy talán nem csak ennyiből áll az igazság, hogy én voltam a bolond, amiért nem hallgattam meg, csak elrohantam onnan.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, és épp nyitottam volna ki ajkaim, hogy mondjak valamit, mikor a bal oldalamról egy eperszőke lobonccal megáldott, igencsak gebe lány robbant a képbe, majd nyomban Scorpius ölébe vetette magát.

- Jaaaaajj Scorpi, mááár annyira hiányoztál! – nyújtotta el a szavakat, közben a srác pólóját simogatva, mire utoljára még láttam villanni valamit Scorpius szemében, aztán arca felvette a tökéletes szívdöglesztő maszkot. Tekintetét a lányra szegezte, s ajkain pontosan olyan mosoly játszott, mit nem rég nekem szánt.

- Te is nekem Kiscicám! Remélem nem unatkoztál nagyon nélkülem! – búgta, és mind szavai, s mind megmozdulása úgy hatottak, eddig reménykedő, érzékeny szívemnek, mind a tőrdöfések.

- Elvoltunk a csajokkal! És neked milyen volt a napod? – kérdezett vissza a csitri, miközben hatalmas pilláit rebegtette.

- Iszonyúan rettenetes! Ha elmesélném, el se hinnéd, miket kellett ma kiállnom! – magyarázta Scorpius, mire még a levegő is elakadt bennem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezt mondta. – Eszméletlenül kívánlak! –dörmögte, majd nyomban ajkaira is hajolt, mikor úgy döntöttem, hogy nekem mára elég ebből.

Felpattantam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem cuccaim, s kifutottam a teremből. Igaz, hogy a vacsora még koránt sem ért véget, nem tehettem meg, hogy bent maradok, egyszerűen képtelen lettem volna rá. A könnyek sebesen szántották végig arcom, legszívesebben már zokogtam volna, ahogy kiérve a folyosókra futásnak eredtem.

Fogalmam sem volt, hogy hova megyek vagy, hogy egyáltalán merre megyek, de nem is számított. Senkit sem akartam a közelemben tudni, nem hittem el, hogy ismét összetörte a szívem, hogy megint csak játszadozott velem, mikor én a buta szívemmel már megint hinni kezdtem kettőnkben.     

4. Masquerade ball

A hetek olyan gyorsan elrepültek, hogy azon vettem észre magam, hogy már két hónapja rontom a levegőt a Roxfort falai között. Igazából semmi érdemleges nem történt, az álmaim ugyanúgy folytatódtak és akárhányszor tömegben voltam, folyton-folyvást látni véltem Őt, amint titokzatos mosollyal, várakozva néz rám. Nem egyszer fordult elő, hogy amint megláttam, lökdösődve rohantam a nyomába, ám mire utolérhettem volna, mindig elfoszlott, mintha soha nem is járt volna ott. Napról napra egyre jobban elzárkóztam az emberektől és igazából az okát se tudtam, hogy miért.  

Mivel beléptünk a decemberbe, ezzel közeledve a karácsonyhoz, az aranyvérű báli szezon is kezdetét vette. Így történt, hogy már a második hétvégémet töltöttem otthon, most is a szobámban voltam, s egy sámlin állva tűrtem, hogy a talárkészítő végre befejezze a már szinte feketébe hajló, mélykék ruhát.

Maga a ruha egészen a csípőmig rám simult, onnan pedig lágy redőkben ért a padlóig. Az anyaga selyem, a felsőrész pánt nélküli, fekete tülldíszítéssel. Amint kész lett, levettem a ruhát, aztán amíg elkészülődtem, beakasztottam a szekrénybe. Bevonultam a fürdőmbe, teleengedtem a hatalmas, márvány sarokkádat meleg vízzel, majd miután mindenféle olajt, és fürdősót beleszórtam, levettem a fehérneműm, majd beleereszkedtem.

A víz teljesen ellazított, ami rám is fért, tekintve, hogy elég nehéz hetet tudhattam magam mögött. Nem elég, hogy extra mennyiségű tanulnivalót kaptunk, a héten alig tudtam kipihenni magam, köszönhetően az álmaimnak, melyek éjszakáról éjszakára ismétlődtek, sokszor még napközben is megoldásukon töprengtem. Azonban hiába törtem a fejem és forgattam fel a könyvtár valamennyi szegletét, hátha találok valami apró támpontot, amiből aztán kiindulhatok, az égvilágon semmit sem találtam, ami magyarázatot adhatott volna a jelenségre.

Mondhatni, hogy már teljesen kikészültem, ez az ügy kezdett egyre inkább rám telepedni, befolyt a hétköznapjaimba, s olyan láthatatlanul, fokozatos épült be az életembe, hogy mire észhez tértem, már szerves része volt a mindennapjaimnak. Miután kiáztattam magam és megmostam a hajam, felvettem a ruhát a hozzá való, fekete kövekkel kirakott, magassarkú szandált, majd megszárítottam a hajam, a felét kicsit feltupírozva hátrafogtam, míg a többi szoros csigákban hullt a vállaimra. A szemeim feketével kontúroztam, majd kevés pirosítót tettem még arcomra. Köszönhetően az apai ágon örökölt véla géneknek, a bőrömmel sosem volt problémám, és aminek még inkább örültem, hogy a szám eredendően sötét málna színű, így maximum csak szájfényt kell használnom.

Magamra kaptam még a fekete, bársony bélelt köpenyem, majd kisiettem a szobámból, így is késésben voltam cseppet, nem csoda, hogy a hallba érve már az egész család csak rám várt. Anyám most is csodálatosan, méltóságteljesen nézett ki lila ruhájában, míg apám és bátyám szívdöglesztően mutattak a majdnem egyforma, fekete talárjukban.

– Elbűvölő vagy! – fogadott bátyám, mire szüleim csak helyeseltek, majd a szalonba siettünk, hogy hopporral tegyük meg az utat. Elsőként szálltam ki az impozáns, kissé csicsás hallban, majd az elém siető házimanó kezébe nyomtam a köpenyem, miután szüleim is megérkeztek együtt sétáltunk be a bálterembe.

Az ajtaja előtt nem sokkal azonban megállítottak, és mielőtt a bent tartózkodok megláthattak volna, mindegyiküknek különböző, hozzánk illő maszkot varázsoltak a kezébe, majd miután feltettük, végre betértünk az ízlésesen berendezett terembe.

Kellemes zene hallatszott, a táncparkett máris zsúfolásig volt különböző ruhájú, maszkú emberekkel, akik sebesen forogtak az ütemes zenére, a terem két oldalán pedig kerek asztalok sorakoztak, ahol jóízű beszélgetések folytak. Szüleim nyomban a házigazda keresésére indultak, míg Ax a karját nyújtva felém invitált táncolni.

Így nemsokára már mi is a színes tömegben találtuk magunkat. Iszonyatosan élveztem, hogy köszönhetően az álarcnak senki sem ismer fel, hogy egyik aranyvérű ficsúr se zavarta meg még estém.

Tekintve, hogy lassan elérem a tizenhetet, ezzel a nagykorúságom, egyre inkább kezdtek irántam érdeklődni az elit családok, akik feleséget kerestek fiaiknak, és ez felettébb aggasztóan hatott rám. Mert hiába volt szabadosabb a családunk, mint a többi aranyvérű, szüleim a hagyományok elkötelezett hívei maradtak, így már kiskorom óta tudom, hogy amint elérem a nagykorúságom, férjhez kell mennem. Ráadásul egy olyan férfihoz, akit a szüleim választanak ki, és nekem semmi beleszólási jogom sem lesz ebben. Csak reménykedni tudtam, hogy mint a szüleim, én is szimpatizálni fogok a jövendőbelimmel, ami talán az idő múltával átalakulhat szerelemmé.

– Lekérhetném a hölgyet? – hallottam meg a világ, legselymesebb, és egyszerre legmélyebb hangját, mely jóleső borzongást váltott ki belőlem. Kíváncsian pillantottam a magas, fekete hajú idegen felé, ki fekete szemeit mereven rám szegezve várta bátyám válaszát.

– Természetesen! – mondta ki Ax a végszót, és eloldalgott.

Az idegen úgy ölelte át a derekam, mintha attól félne, hogy porcelánból vagyok, s menten szétroppanok, ha megszorít. Még csak nem is észleltem, hogy milyen zene szól, csak hagytam, hogy vezessen, és hihetetlenül élveztem közelségét. Már maga az is élvezettel töltött el, ahogy keze a hátamon nyugodott, mintha az a fekete szempár folyton folyvást örvénylett volna, és meglepődve konstatáltam, hogy a titokzatos fiúval van dolgom, akiről folyton folyvást álmodtam, és akit annyiszor láttam eltűnni a kastélyban. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy tényleg ő, hogy annyi kutatás után, végre itt van, ennyire közel hozzám. Ahogy felidéződtek bennem az emlékek, mintha tűzbe lobbant volna a testem, iszonyúan kívántam őt. Minden egyes porcikám érezni akarta őt, s minden egyes sejtem sikítva követelte az idegen közelségét.

– A gyönyörűséged felbecsülhetetlen! – formálták a szavakat csókolnivaló ajkai, mire erős önuralomra volt szükségem, nehogy nyomban megtegyem az agyamban lejátszódó képeket, melyek szerint szorosan hozzápréselem magam, majd a puha, éjfekete tincsekbe fúrva ujjaim kapok szája után. Egyfajta kellemes, ám vággyal teli bódultság kezdett úrrá lenni rajtam, mely egyszerre szólaltatta meg a vészcsengőt a fejemben, hogy itt talán valami nem stimmel, és ezzel egy időben kezdtem még közelebb húzódni hozzá.

Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mégis hogyan sétáltam ki a teremből, hogy egyáltalán a saját lábaimon billegtem-e ki a folyósóra, követve őt.

Csakis arra emlékszem, hogy amint kiértünk a folyosóra, olyan vehemenciával kapott utánam, hogy egy pillanatra még én is beleszédültem hevébe. Mohon viszonoztam csókjait, és amint szája nyakamra tévedt kellemes sóhajok, s egy oly rég elfeledettnek vélt név tört fel belőlem.

– Xavier! – Szinte már kínzó lassúsággal húzott a szobába, majd ahogy beértünk, bezárta azt, és az álarcot letépve arcomról kezdett el ismét csókolni, miközben egyik kezével a ruhám fűzőjéhez nyúlt, majd egy mozdulattal széttépte azt, mire a mélykék selyem halkan surrogva hullt a földre.

Most, hogy már csak a fekete csipkés fehérneműm volt rajtam, fekete harisnyával, harisnyatartóval, újra felsejlett bennem a gondolat, mely szerint inkább most azonnal el kéne menekülnöm, mint, hogy az idegen karjaiba omoljak. Ám ahogy kezei végig simítottak csupasz hasamon és ajkai újból utat találtak nyakamhoz, egyszeriben minden ellenkezésem elszállt, és behunyt szemmel élveztem, hogy az ősi ösztön egyre inkább maga alá temet, majd elbódítja elmém.

Az ébenfa baldachinos ágyon hevertem, a méregzöld ágytakaróba burkolózva, Xaviert figyelve, aki nekem háttal állt a kandalló előtt, a táncoló tűzet figyelve. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, én csak néztem őt, ő pedig gondolataiba merülve töprengett valamin, amit talán tudni se akartam.

Mérhetetlen boldogság uralta bensőm, és még most is alig bírtam elhinni, mi történt. Hisz eddig akárhányszor láttam, végül mindig arra jutottam, hogy még csak nem is valós személyiség, hogy ő csak egy ábránd buborékból kilibbenő álomfoszlány, az elmém játéka. Ő azonban ezt megcáfolva bizonyította, hogy nagyon is élő és valós személy.

Az időérzékem teljesen csődöt mondott, fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, mióta eljöttünk a bálteremből, azonban úgy éreztem, ez most nem is érdekel, hisz akármennyi időt is tölthetek vele, azt ki kell használnom. Még mindig féltem, hogy mint szokott, nyomban eltűnik, és én a könnyeimben fuldokolva, csalódottan ébredek fel az ágyamban.

Ez volt az, amit a legkevésbé sem akartam, bízni akartam abban, hogy ő tényleg létezik. Hihetetlen módon volt szükségem rá, ha már egy olyan nap is telt el, mikor nem jelent meg álmomban, vagy nem véltem látni a tömegben, szörnyű letargia sújtott rám, és inkább bele se mertem gondolni, hogy ezek után milyen lenne, ha eltűnne. Nehézkés sóhajt hallatott, majd megfordult, és hozzám sétálva leült az ágyra. Gyorsan feltornáztam magam, hogy még közelebb legyek hozzá, s csillogó szemekkel vártam mondandóját.

– Mennem kell! – szólalt meg végre, mire nyomban könnyek szöktek a szemembe. Mikor észrevette, tenyerét arcomra simította, én pedig hálás cica módjára fúrtam arcom a puha tenyérbe.

– Eljössz még? – kérdeztem fojtott hangon, és már előre féltem a választól. Nem tudtam elképzelni annál kínzóbb dolgot, hogy nem láthatom, nem érinthetem, nem beszélhetek vele többet.

– Ígérem! – jött a felelet, mire az eddig a félelemtől a szívemre nehezedett mázsás súly lehullt, és kipirult arccal, mosolyogva meredtem rá.

Lehajolt hozzám, majd egy utolsó csókot nyomva ajkaimra öltözött fel és magamra hagyott a szobában. Pár percig még mozdulatlanul feküdtem ott, ujjaimat a csókja után még mindig izzó ajkaimra téve.

Lassan, szinte gépiesen keltem ki az ágyból, majd a fürdőbe menve szedtem rendbe magam. Ahogy magamra szórtam egy frissítő bűbájt, kitisztult a fejem, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy annak ellenére szeretkeztem Xavierrel, hogy még csak nem is ismerem. Mégis olyan sajgást éreztem a bensőmben még most is, hogy egyszerűen nem tekinthettem el e ténytől. Ha csak rá gondoltam, egy mélyről jövő, szinte már elemi szintű érzés öntött el, és ez nem volt más, mint az élénk vággyal égő, sejtjeimbe maró szerelem.

Miután újból szalonképessé tettem magam, visszamenve láttam, hogy minden aggályom hiába valónak bizonyult, ugyanis olybá tűnt, nem hogy keresésemre indultak volna, de még csak észre se vették, hogy órákig távolt voltam. A parkett még mindig tele volt, ahogy szüleim felé pillantottam láttam, hogy még mindig Lincourtékkel beszélgetnek, míg bátyám a terem túlsó végében állt Lillian Collinsszal együtt, és beszélgetésüket olykor-olykor vidám nevetésük szakította félbe.

Aki csak rájuk nézett, jogosan hihette, hogy egy párt alkotnak, azonban szüleink és Lily szülei legnagyobb sajnálatára, csak egy nagyon szoros barátságról volt szó, amit még az is erősített, hogy Lily, amint végzett a suliban, hozzáment a mugli származású Elliot Dumarhoz, ellenszegülve szüleinek.

Rettentően tiszteltem ezért a tettéért, én sose lettem volna képes ilyet tenni a szüleimmel, igaz, hogy lázadoztam, de sose mondtam volna nekik nyíltan ellent, ahhoz túlságosan is nyuszi vagyok. Ráadásként, nem is lett volna ki miatt tiltakoznom, hisz hiába sikoltozott minden egyes sejtem még a gondolatára is, nem fűzhettem sok reményt ahhoz, hogy hamarosan újra látom Xaviert.

Kis hezitálás után Axelék felé vettem az irányt, akik ahogy meglátták jöttem, elmosolyodtak. Amint lefékeztem, Lily a nyakamba vetette magát és örömteli hangon lelkendezte, hogy Elliottal babát várnak, mire csak gratuláltam és én is befolytam a beszélgetés folyamába. Nemsokára anyánk szólt, hogy ideje menni, így miután elbúcsúztunk Lilytől, hazamentünk.

Fáradtságra hivatkozva nyomban visszavonultam a szobámba, és egy gyors fürdés után befeküdtem az ágyba, azonban amennyire pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni, ahhoz túlságosan is foglalkoztattak a ma történt dolgok. Leosontam a földszintre, majd a manóktól szerzett habos kakaóval a kezemben visszamentem a szobámba, és az ablakülésbe kiülve próbáltam valami magyarázatot adni érzéseimre.

Úgy éreztem, az egész bensőm sajogva jajgat a hiányáért, hogy ebben a pillanatban bármit megadnék, csak hogy a karjai közt lehessek. Teljesen tanácstalan voltam a saját érzéseimmel kapcsolatban, hisz ha úgy vesszük, még csak nem ismertem, hisz semmit sem tudtam róla a nevén kívül, mégis annyira biztos voltam abban, hogy szeretem, mint még soha semmiben. Valami titokzatos ősi módon úgy éreztem, mindenkinél jobban ismer, hogy – ha nem is ebben az életben – de már egy egész életet leéltem mellette. Hosszú szenvedések árán végre ágyba bújtam, épp mikor a Nap is felbukkant a horizonton, s a hóra vetülő narancssárga fény ezerfelé szóródott szét, gyönyörű látványt adva. Most szerencsére amint behunytam szemeim, elaludtam.

Ugyanazon a gyönyörű réten jártam, ahol már megannyiszor, a virágok édeskés illata megtöltötte a levegőt, a kellemes szellő borzolta a hajam, mely most meglepően hosszú volt. A nap kellemes meleggel sütött, arcom felfordítottam és élveztem, amint a fák résein beomló fény épp ráesik. A megszokott patakcsobogás mellet most emberek beszélgetéseinek zaja hallatszott, melyet egy-egy szívet melengető, gyöngyöző gyermeki kacaj szakított félbe. Az elmém teljesen üres volt, csak élveztem, hogy minden nyűgöm-bajom magam mögött hagyhatom, és nem törődve a következményekkel, csak magam lehetek.

– Anya! – hallottam egy kisfiú hangját, ahogy közelebb értem a tisztáshoz, és már a réten fellelhető megannyi ember is kirajzolódott. Mivel a gyermek egyre közelebb jött és aranybarna szemeit rám szegezte, a hátam mögé néztem, hátha ott az anyja, azonban se mögöttem, se mellettem nem volt senki. – Mi a baj, anya? – szegezte nekem a kérdést, ahogy meglátta zavarodottságom, én pedig egyszeriben megvilágosodtam: hisz ez a fiú az én fiam! Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, valahol elhittem, hogy tényleg az én gyermekem, valahol pedig, az agyam egy hátsó szegletében azért még ott kopácsolt magára felhívva a figyelmet egy makacs gondolat, miszerint ez lehetetlen.

– Semmi baj! – válaszoltam vontatottan, mivel a kisfiú szemei még mindig kíváncsian fürkésztek.

Ránézésre hároméves forma lehetett, fekete haja a szemébe hullott és ugyanolyan kreol színű volt a bőre, mint Xaviernek, aki épp ekkor kezdett el felénk sétálni.

A kisfiú kezeit ölelésre tárva jelezte óhaját, így tétovázva ugyan, de felvettem, és egyszerűen képtelen voltam hinni a szemeimnek, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy én is hozzájárultam a kezemben tartott csodához.

– Anyád biztos fáradt! Nem kéne most nyüstölnöd, Aubrey! – szólt Xavier amint hozzánk ért, én azonban a világ összes kincséért se adtam volna ki kezeimből a fiam. Mikor látta, hogy semmi esély rá, hogy Aubrey leszálljon az ölemből, csak elmosolyodott, és mindkettőnket átölelve nyomott csókot a számra, melyet fiúnk boldog kacagása kísért. Az eddigi álmaim közül is ez volt a legfurcsább, annyira valóságos volt, hogy szinte már abban kezdtem kételkedni, hogy az eddig valósnak vélt világ volt csak álom, és igazából ide tartozom.

Olybá tűnt, napokat, heteket töltöttem el ott, így mikor a látomás foszladozni kezdett, kétségbeesett kiáltások hagyták el ajkaim és görcsösen próbáltam kapaszkodni az álomba, azonban az menthetetlenül szétfoszlott ujjaim között, s már csak a narancssárga derengést láttam a szemhéjam belsején. Dacosan összeszorítottam azokat, szinte kényszerítettem magam, hogy álomba merüljek, ám minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult, így hevesen pergő könnyekkel ültem fel. Legszívesebben törtem-zúztam volna, amiért nem tudok visszajutni.

Keservesen zokogva másztam ki az ágyból, úgy éreztem, mindennek vége azzal, hogy nem lehetek velük. A szívem szakadt meg a meg nem született fiamért, aki talán csak az elmém szüleménye, mégis oly erősen éreztem a hiányát, hogy levegőhiány szorította össze mellkasom.

Nagy nehezen kitántorogtam a fürdőmbe, majd a zuhany alá állva próbáltam túllenni a hisztérián – azonban a könnyeim ugyanolyan sebesen folytak végig arcomon, az agyam pedig, még tovább lendítve keserűségemen, sorra játszotta a látomásban eltöltött idő képkockáit. Tehetetlenül csuklottam össze, majd a zuhanytálcán összegömbölyödve hagytam, hogy az érzés maga alá gyűrjön.

Miután sikerült abbahagynom a sírást és nagyjából az arcomról is sikerült eltűntetnem nyomait, felöltöztem, majd végre kimerészkedtem szobámból. Köszönhetően, hogy a délelőttöm végigszenvedtem, nem csodálkoztam, mikor követve a zajokat, az ebédlőbe érve láttam, hogy az asztal már meg van terítve, s hogy már csak bátyám és én hiányzunk onnan.

– Szia, nyuszi! Jól aludtál? – kérdezte apám kedves mosollyal, mire csak vontatottan bólintottam, úgy éreztem, ha megszólalok, egyből elárulom cudar hangulatom, akkor aztán pedig addig nem hagynak békén, amíg mindent ki nem tálalok nekik.

Mikor Ax kómás fejjel végre tiszteletét tette, puszit nyomott a fejemre, majd leült mellém, a manók pedig kihozták az ételt. Sajnos a családomnak kezdett feltűnni, hogy csak turkálom az ételt és pár kanál levesnél többet nem eszek, ami nálam feldúlt lelkiállapotom velejárója, mikor ideges vagyok, vagy csak bánt valami, képtelen vagyok enni.

– Mi a baj, Roxanne? – tudakolta anyám üres tányéromat fürkészve.

– Semmi bajom! Csak… fáj a fejem! – feleltem tétován, számat rágcsálva. Már egész kiskorom óta fejfájós vagyok, így tudtam, ha ezzel védekezem, megértik.

– Nem akarsz bemenni az ispotályba? – kérdezett vissza anyám, mire csak dacosan megráztam a fejem és ezzel lezártnak is tekintettem ezt a témát. Kezdett elegem lenni a kérdezősködésből, holott tudtam, hogy csak azért teszik, mert szeretnek. Ám képtelen voltam továbbhallgatni még több aggodalmaskodó kérdést, mikor ilyen rossz állapotban voltam.

Iszonyatos fáradtnak éreztem magam, mind fizikailag s mind mentálisan, azonban tudtam, hogy huzamosabb ideig képtelen leszek lehunyni a szemem és álomba merülni, altató bájital nélkül. Szerencsére hamar végeztünk az étkezéssel, így mikor elkezdték leszedni az asztalt, gyorsan felpattantam, mielőtt még bárki marasztalásra bírhatott volna, majd felfutottam az emeletre, hogy a legfelső könyvtár magányát élvezzem.

Ez a könyvtár elvileg tiltott volt számomra, tekintve hogy rendkívül értékes, messze földön ritka kötetek sorakoztak itt, ám ez engem cseppet se zavart. Az egész házban ez volt a legkedvesebb helységem, rögtön utána pedig a szobám. Meggyújtottam a gyertyákat, majd a létrát egy hátsó polchoz irányítva másztam fel a tetejére. Így már majdnem a plafonig ért a fejem, ezért lejjebb léptem egy fokot, és a bőrkötéses kötetek között kutattam olvasnivaló után.

Ám egyikhez se volt igazán kedvem, hisz mint rájöttem, pont a bájitaloknál voltam, így óvatosan arrább húztam a létrát a polc szegélyébe kapaszkodva, közben magamban rimánkodva, hogy le ne essek. A következő sorhoz érve különös dologra bukkantam, ugyanis ahogy megnéztem a könyvek gerincét és borítását, cím egyiken se volt, csak egy-kettőn díszes mintázat. Találomra kivettem egy vörös, bársonykötésű könyvecskét, amire arany színnel varázslények voltak rajzolva, ahogy lefújtam róla a port, az állatok életre keltek, az unikornisok vidáman nyerítve indultak vágtának, hogy aztán a könyv hátlapján bukkanjanak föl.

Igaz, hogy hallottam már ilyen bűvös könyvekről, de még eggyel se találkoztam, így csodálkozó mosollyal figyeltem, amint az apró állatok körbe-körbe szaladgálnak a borítón. Úgy döntöttem, ez lesz a megfelelő könyv számomra, így lassan lelépegettem a lépcsőn, majd a polcok közti szűk folyosón a szoba elejébe siettem, hogy letelepedjek egy kanapéra.

Lábaimat magam alá húzva foglaltam helyet, majd kinyitottam a könyvecskét. Az első oldalon vérvörös tintával, gyöngybetűkkel írták fel a tulajdonosa nevét: Delilah Hazel May. Naplóra számítottam, ám egyet lapozva rájöttem, hogy tévedtem, ugyanis a tévesen naplónak ítélt könyv helyett, egy fotóalbum volt. Az első lapokon egy élénkvörös hajú kislány szerepelt, hasonlóságunk végett azt hittem, összekeverték fotóink, s valahogy az enyéim keveredtek ebbe az albumba.  Ahogy forgattam a lapokat, a fotókon izgő-mozgó lány kezdett egyre inkább hasonlítani rám, ahogy az évek haladtak, mintha magamat láttam volna a képeken. Az iskolás képeken, a barátaival, vagy csak a családjával ugyanaz az idióta vigyor ült a képén, mint nekem szokott, azonban a következő oldalra lapozva teljesen ledöbbentem, az album pedig tompán puffanva landolt a földön.

Lesokkolódva ültem, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a szemeim elé terülő képek igazak. Azokon ugyanis egy számomra nagyon is ismerős srác feszített, roxforti egyenruhában. A bal oldali képen egyedül volt, s a távolból integetett, és mosolygott a kamerába, míg a bal oldalin a hasonmásommal ölelkezve álltak, és egymásra mosolyogva, szerelmesen bújtak össze.

Érthetetlen módon olyan harag és féltékenység öntött el, mint még soha, és legszívesebben azonnal megkerestem volna a képen szereplő illetőt, hogy végre magyarázatot kérhessek tőle a miértekre. 

3. Ismerős idegen

Összehúzott szemekkel figyeltem, amint egyre közelebb jön hozzánk. Minden tiltakozásom ellenére szívem izgatott kalimpálásba kezdett, amint belenéztem abba a hideg páncéllal fedett, haragos, kék szemekbe. Hallottam, hogy Rose karattyol valamit a fülembe, ám az eszemmel képtelen voltam felfogni, csak tanácstalanul meredtem Scorpiusra. Ahogy egyre inkább elmerültem gyönyörű szemeiben, kezdtem kicsit úgy érezni magam, mint régen, amikor elég volt, ha csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz és én zokszó nélkül elhittem neki. Azonban nem ringathattam magam abba a hitbe, miszerint ő a régi Scorpius, az a fiú, akivel együtt felnőttem, akivel annyi mindenen mentem keresztül, aki mindig mellettem állt – nem, ő már többé egy csöppet sem hasonlított régi önmagára, csak azt sajnáltam, hogy ezt nem vettem észre előbb, hogy ilyen drasztikus módszerrel kellet észlelnem, hogy végig csak kihasznált.

– Hello! – mondta olyan mosolyt öltve arcára, amitől mindig is kikészültem, s mivel ezt ő is nagyon jól tudta, kihasználta gyengeségeim. Míg a többiek vidáman viszonozták köszönését, én csak fintorogva motyogtam valamit, majd pillantásom a szemközti falra szegezve, fél füllel hallgattam társaim diskurzusát. Hiába próbáltam elterelni gondolataim, inkább elnézelődni a diákok között, az agyamban minduntalan álmom képkockái pörögtek, egyszerűen képtelen voltam másra gondolni.

– Jól vagy, Roxy? – hajolt hozzám Albus, mire értetlenkedve meredtem rá.

– Persze, miért, mi bajom lenne? – kérdeztem vissza aggódó tekintetük látva.

– Nem tudom, csak olyan furcsa vagy… nem szoktál ilyen szótlan lenni! – hangzott Rose-tól a felelet, mire igencsak haragra gerjedtem. <i>Mit jön ő ahhoz, hogy engem méltasson…?</i>

– Már az is baj, ha szótlan vagyok? Máskor azzal szokott problémátok lenni, ha túl sokat beszélek. Jó lenne, ha végre eldöntenétek, hogy egyáltalán eléggé megfelelek-e mindannyiótok igényeinek ahhoz, hogy veletek mutatkozhassam! – vágtam oda hullámzó mellkassal, mire ők csak értetlenül méregetni kezdtek, azonban velük mit sem törődve vágtattam a terembe tóduló tömeg közepébe, ahová beérve nyomban leültem egy hátsó, ablak melletti padba. Még mindig forrt bennem a düh, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy fogalmam sem volt, miért. Egyszerűen csak mérges voltam mindenre, mindenkire, még csak okok se kellettek hozzá.

Hallottam, hogy a tanár elkezd magyarázni valamit, azonban felfogni nem tudtam, kinyitottam a könyvem és elmerengve bámultam a betűkkel telerótt lapokat. Akármennyire is próbáltam koncentrálni az anyagra, sehogy se ment, már szinte minden egyes idegszálammal azon voltam, hogy végre elolvassam azt a nyomorult pár sort, ám hiába olvastam el, ha az értelmét nem tudtam felfogni. Nagyot fújtatva emeltem fel a fejem, majd ahogy kinéztem az ablakon, szinte transzba estem, ugyanis megláttam az erdőt. A szívem egyre inkább vadabb ütemet diktált, amibe már belefájdult a mellkasom, az agyamban képek milliói peregtek le olyan eseményekről, amiken nemhogy részt se vettem, de még csak álmomban se gondoltam rá soha. Teljesen össze voltam zavarodva, szorosan lezártam szemeim és erővel elszakítottam magam az erdőtől, majd minden igyekezetemmel próbáltam bekapcsolódni az órába.

Körbepillantva észrevettem, hogy Scorpius mit sem törődve a környezetével merőn bámul, és mintha aggodalmat láttam volna a szemében. <i>Aggodalmat? Bolond vagy, Roxanne? Már miért törődne veled?</i> Inkább lehajtottam fejem, s az elővett pergamenre szorgosan jegyzetelni kezdtem, hiába nem néztem még csak felé se, jégkék szemei szinte lyukat égettek a hátamba. Nagy szerencsémre az óra hamar véget ért, így én fellélegezve kaptam fel cuccaim, majd vágtattam ki a teremből. Alacsony termetemnek köszönhetően könnyedén elbújhattam a tömegben, ami a folyosókat uralta, így végre egyedül lehettem, kicsit elgondolkodhattam a történteken. Már akkor tudtam, hogy a hirtelen lobbanó mérgem nem normális, hogy lennie kell valami ésszerű, kézzelfogható magyarázatnak, ami miatt ezek történnek velem. Visszagondolva már nevetségesnek hatott gyermeki kirohanásom, sértődöttségem, hisz ők csak a javam akarták.

A hatalmas zsivaj, ami körülvett segítetett valamit, így már higgadtabban fordultam be a bájitaltanterem elé, ahol még üres volt a folyosó, hisz a szünetből még hátra volt pár perc. A táskám ledobtam a földre, hátam a hűvös falnak vetettem, aztán arcom tenyereimbe fektetve, törtem a fejem valamin, ami megmagyarázhatná a történteket.

Szinte egész nap egyedül kóvályogtam a kastélyban óráról órára, bár néha úteligazításhoz kellett folyamodnom, ám ez se tántorított el a tervemtől, miszerint a legelső szabad napomon felfedezem a kastély összes szegletét. A kedélyállapotom még mindig eléggé ingadozott, volt, hogy egy kis semmiségen is felhúztam az agyam, majd az azt követő időben már nevettem saját viselkedésemen.

Talán ezért is vonultam vissza rögtön a szobám magányába, amint véget értek az órák, majd úgy döntöttem, hogy az egész délutánt a hálóhelyiségben töltöm el, azonban miután hamar végeztem a tanulnivalókkal, unatkozni kezdtem, így miután átöltöztem – a jóval kényelmesebb, farmer, póló, pulcsi, tornacipő kombinációba –, nagy levegőt véve kimerészkedtem a klubszobába.

Szokás szerint szinte mindenki lent lézengett, így kisebb zsivaj volt, amit többé-kevésbé elnyomtak a varázsrádióból szóló dalok. A hangulat mondhatni, hogy vidám volt, a tömegben itt-ott nevetés harsant fel.

Miután bocsánatkéréseket motyogva átfurakodtam a tömegen, megkönnyebbülve másztam fel az ablakmélyedésbe, s arcom a hideg üvegnek nyomva kezdtem el csodálni a szürkülő tájat. Még lézengett pár diák a parkban, akik a hirtelen lezúduló eső miatt most versenyt rohanva egymással igyekeztek vissza a kastélyba. A haragos sötét felhőkből ezüst villámok cikáztak szerteszét, és egy-egy nagyobb mennydörgés még az iskolát is megrázta.

Agyhalott zombiként ültem a tányéromra pakolt grill húsra és krumplira meredve. Úgy éreztem magam, mint aki hetek óta nem aludt, a napok óta megszokottá vált fejfájásom is visszatért. Körülöttem a többiek vígan zajongtak, én azonban csak őket hallgatva nézelődtem, s úgy éreztem, ha csak pár falat kaját is kell megennem, az nyomban visszajönne. Az eget most teljes sötétség fedte, mivel kint még mindig esett, ezért a felhők az egész eget bekebelezték, így a csillagok egy fikarcnyit se látszottak.

– Roxy! – hallottam nevem, így felkaptam fejem, s felvont szemöldökkel meredtem bátyámra, aki aggodalmas kifejezéssel nézett rám. – Hallom, hogy megszöktél a gyengélkedőről – ült le mellém szemrehányó pillantással.

– Nem értem, miért kell ezt ennyire felfújni?! Nem volt már semmi bajom, jól éreztem magam, semmi értelmét nem láttam annak, hogy bent maradjak! – vitatkoztam felháborodva, közben pedig megint elöntött a méreg, amiért senki se képes megérteni tettem.

– Ez azért nem így működik! Ez egyáltalán nem játék, nyuszi, a javasasszony szerint el kéne menned a Mungóba egy teljes körű kivizsgálásra – folytatta, mire csak arrébb tolva tányérom az asztalon karba tett kezeimre fektettem fejem.

Igyekeztem lenyugtatni magam, hisz tudtam, hogy csak azért aggódik ennyire értem, mert szeret, ám nem volt olyan könnyű, mint azt hittem. A harag csak úgy tombolt bennem, fogalmam sem volt, hogy miért, úgy éreztem, menten felrobbanok, ha nem adom ki magamból a felgyülemlett mérgemet.

Szemeimet szorosan lehunytam, majd nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni magam. Úgy látszott, Axel végre megértette, hogy nem igazán vagyok jó passzban, mivel arra lettem figyelmes, hogy simogatni kezdi a hajam, ami némileg segített, így már higgadtabban nyitottam ki szemeim és néztem szembe vele. Fakókék szemei, az enyémek tökéletes másai kíváncsiságot tükröztek, biztos voltam benne, hogy most is azon töri a fejét, mivel tehetne kedvemre.

– Mi a baj, nyuszi? Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – tette fel a kérdést, mire legszívesebben nyomban válaszoltam volna, elpanaszoltam volna minden bánatom, ám mire kinyitottam a szám, egy belső sugallat egyszerűen nem engedte, hogy megtegyem.

Úgy éreztem, azzal, ha elmondanám az álmom, a rosszullétem körülményeit és a látomásokat, csak bajt hoznék a fejére, így csak keserű mosollyal az arcomon megráztam fejem. Láttam rajta, hogy rosszul esik neki, amiért nem öntöm ki neki a szívem, ám ezzel csak az ő javát akartam, úgy éreztem, hogy ez a dolog csak rám tartozik, hogy csak saját magam szabad bele kevernem.

Nagyot sóhajtottam, majd kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, aztán körbenéztem a teremben, láttam, hogy anyám Durrey professzorral, a számmisztika tanárnővel beszélget, míg apám, ahogy észrevette pillantásom, mosolyt villantott felém, amit viszonoztam.

– Miért nem eszel? – kérdezte Ax az érintetlen tányéromra pillantva, pont mikor a főételek helyén megjelentek a desszertek.

– Nem vagyok éhes – feleltem, és halvány mosollyal az arcomon figyeltem, amint bátyám maga elé pakol legalább három féle édességet, majd mind felfalja azt.

– Elkísérlek! – ajánlotta fel, ahogy végzett, mire nyomban felálltam és együtt kisétáltunk.

– Bejössz kicsit? – kérdeztem a portré előtt állva, úgy éreztem, most nem tudnék egyedül lenni, hogy szükségem van valakire magam mellett, aki törődik velem. Mivel bátyám bólintott, elmotyogtam a jelszót, majd a zsúfolt klubszobába léptem. Mondanom sem kell, hogy nyomban minden szempár ránk tapadt, a lányok még mindig utálatos pillantásokkal méltattak, amit nem tudtam hová tenni, hisz Axel a bátyám. Tudatának abban, hogy a lányok lépcsőjén lévő bűbáj már régóta nem működik, nyugodt szívvel sétáltam fel, nyomomban bátyámmal, majd ahogy a szobámba értem, az ágyra dőltem, s helyet szorítva bátyámnak a falhoz kucorodtam.

– Tudom, hogy történt valami, nyuszi! És ne, ne szólj közbe – szólt rám, ahogy látta, hogy nyomban szóra nyitom a szám, hogy tiltakozhassam –, szóval, tudom, hogy történt valami, ami aggaszt téged, és ez engem is idegessé tesz. Ám úgy döntöttem, nem firtatom, úgyis tudom, ha úgy érzed, hogy ki akarod beszélni magadból a dolgokat, akkor hozzám fogsz fordulni – fejezte be és lefeküdt mellém. Felettébb hálás voltam neki azért, amiket mondott, hogy feltétel nélkül bízott bennem.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá, kicsit meg is könnyebbültem. Magától a tudattól, hogy van kire számítanom, könnyebb lett minden, segített kicsit feloldani a bennem felgyülemlett feszültséget.

Órákig beszélgettünk Axszel, iszonyúan jól esett, hogy végre társaloghattam a tesómmal, hogy minden egyes apró mozzanatot kivesézhettünk. Szerencsére tapintatosan kerülte a faggatást, amiért nagyon hálás voltam neki. Mikor már nem bírtam tovább anélkül, hogy elaludtam volna, gyorsan elvégeztem az emberi teendőim a fürdőben, majd mivel már ahhoz is fáradt voltam, hogy megfürödjek, csak szórtam magamra egy tisztító bűbájt, átvettem a pizsamám és visszasoroltam a hálóba.

A bátyám megvetette az ágyat és már átöltözve be is feküdt, én nyakig takaróztam, majd az oldalának vetve hátam kucorodtam mellé, s vártam, hogy a pöttöm álommanó végre behintse orrom a csillámmal fűszerezett álomporral, ami az álmok világába ringat.

Szerencsére ismét nem álmodtam semmit, így viszonylag kipihenve ébredtem fel, azután pedig tanácstalanul néztem körül a már üres szobában. A tesóm jelenlétét már csak a halvány illata a párnán és az éjjeli szekrényen hagyott levélke mutatta. Miután elkészültem, bedobáltam a táskámba a tanszereim, majd kimentem a klubhelyiségbe, ami még kongott az ürességtől.

Még magam számára is hihetetlen módon elsőre a Nagyterembe találtam, ahol még csak a korán kelő diákok és pár tanár lézengett. Leültem a helyemre, hogy napok óta először, normálisan megreggelizzek.

Miután végeztem, még mindig ott üldögéltem, s a beözönlő diákokat lestem. Az égre felpillantva láttam, hogy a halványkék égbolton néhány bárányfelhő úszkál, a Nap bágyadt sugarai pedig arany fénnyel vonják be őket. Elterveztem, ha ilyen jó idő marad, a délutánom a parkban töltöm el.

Alig mertem hinni a szememnek, mikor láttam, hogy James egyenesen felém tart bűnbánó mosolyt festve ajkaira, a szemeim szinte kistányérnyi nagyságot vettek fel megdöbbenésemben.

– Szia! – pislogott rám félénken, ami elég idegenül hatott tőle.

– Szia! – válaszoltam, mire egy pillanatig úgy látszott, tépelődik, ám végül mellém ült.

– Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – vett nagy levegőt –, sajnálom, amiért elpártoltam tőled, csak mert a Mardekárba kerültél, nem volt szép húzás tőlem!

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántottál meg, de mivel ismerlek, már akkor számítottam erre, mikor kiderült, hogy mardis leszek. Azonban reménykedtem benne, hogy hamar észhez térsz! – mosolyogtam rá, mire végre felengedett az arca, s tüstént megölelt.

Köszönhetően ennek a fordulatnak a napom végre boldogan telt, olyan vidám voltam, mint régóta nem. Órák után Jamie-vel és a srácokkal kimentünk a parkba kicsit hülyülni, komolyan mondom, élvezetet okozott, ahogy elnéztem mardis háztársaim elkínzott, megbotránkozott arckifejezését irányomba, mivel a griffisekkel lógtam.

– Te lány, nem fognak ezért megkövezni a mardekárosok? Mármint hogy velünk lógsz – intézte hozzám szavait Matt.

– Egyáltalán mi közük az egészhez? Különben meg már úgyis utálnak, úgyhogy tök mindegy! – vigyorogtam rá. Úgy éreztem, egyszerűen semmi se tudja elrontani a kedvem, ám mint később kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Miután elköszöntem a fiúktól, hogy végre tanuljak, a klubszoba felé igyekeztem. A kastélyban meglepő módon egy lélekkel se futottam össze egy folyosón se, ami kezdett furcsának hatni, hisz még vacsoraidő se volt, hogy amiatt ne mászkáljanak.

Ahogy befordultam a sarkon, észrevettem egy alakot a folyosó közepén, aki lassan megfordult, mintha érezné, hogy nézem. Fekete göndör haját és fele arcát megvilágította az ablakon beömlő fény, amitől csak még titokzatosabbnak, gyönyörűbbnek hatott. Arca akár egy régmúlt, görög isten képmása, sötétbarna, szinte már fekete szemei rám tapadtak; a levegőm is elakadt, mikor rájöttem, hogy mégis honnan ismerős ez a fiú többször is szerepelt, mind az álmomban, mind látomásaimban.

Félrebillentett fejjel kezdtem el vizslatni, hátha kísértettel van dolgom, ám egész lénye valós volt, fekete haján már ilyen messziről látszott, hogy milyen puha, szinte már éreztem ujjaim között a selymességet, amikor beletúrok. Csókolnivaló ajkai imádnivaló mosolyra húzódtak látva tétovázásom, melynek látványa szenvedélyes csókok emlékével töltött el. Egyik kreol színű kezét kinyújtotta felém, amivel hívogatóan intett. Hiába álltam volna ellen, engedtem a hívásnak, tüstént elindultam felé, s ahogy látta, hogy követem, megfordult, és tovasietett a folyosón.

A torkomban dobogó szívvel szaladtam utána, mivel úgy éreztem, belehalnék, ha nem érném utol, a kétségbeesés kezdett egyre inkább magába keríteni, amikor hiába rohantam, mégsem értem őt be, mégse tudtam hozzáérni, holott már egészen úgy látszott, mintha az ujjaimmal megtapinthatnám a fekete, hímzett talárja anyagát.

Szégyenszemre hangosan sírva fakadtam mikor kiérve egy számomra ismeretlen, sötét folyosóra, csak úgy felszívódott, mintha soha nem is lett volna ott. Olyan mértékű fájdalom zuhant rám, hogy még a lélegzetvétel is elképesztő nehézséget igényelt. Ráadásként a jól ismert fájdalom is visszatért, a fejem majd szétrobbant, és az agyam ismételten elárasztották a látomások, még inkább fájdítva szívemen, hisz legtöbbjükben ő is szerepelt. Tehetetlenül csuklottam össze, majd a falhoz kúszva gömbölyödtem össze a hideg kövön, vadul remegett az egész testem és bármit megadtam volna, ha végre rám talál a halál, ám ehelyett a sötétség csak egyre jobban bekebelezett, s végleg körülölelt.

Úgy ébredtem fel, mintha pofon vágtak volna, pár másodpercig csak döbbenten néztem szét az ismeretlen folyosószakaszon, fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Miközben föltápászkodtam, az emlékeim is visszatértek és megpróbáltam összerakni az agyamban a történteket. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mégis mi ez az egész, ami velem történik, legfőképp azt, hogy mégis miért velem történik. Iszonyúan fáradt voltam, azt sem tudtam, hány óra lehet. Találomra indultam neki a folyosóknak, majd egy fél órás bolyongás után végre rátaláltam az előcsarnokra, s mivel a diákok még mindig meneteltek be a Nagyterembe, jogosan feltételeztem, hogy vacsoraidő lehet.

Mielőtt bementem volna, gyorsan beugrottam a mosdóba, hogy megszemléljem a tükrökben nyúzott arcom. Az alapvetően is elég sápadt bőröm most túltett minden eddiginél, a szemeim alatt lilás karikák húzódtak fáradtságom jeleiként. Megmostam az arcom, hátha segít valamelyest, majd felfogtam a hajam s egy nagyobb kupac elsőévessel együtt besétáltam a terembe. Leültem a helyemre, szedtem egy kevés lasagne-t, majd miután a desszertek feltűntek, egy hatalmas adag almás pitét is magamba tömtem. Annyira teleettem magam, hogy már kezdtem kicsit kényelmetlennek érezni a szoknyám.

Körbelesve láttam, hogy szinte mindenkinek felhőtlen a kedve, s hogy csak én gubbasztok egyes-egyedül, távol a saját háztársaimtól. Keserű fintort festett az arcomra a feltételezés, hogy talán sose fog különösebben javulni velük a viszonyom, azonban rám nem jellemző módon inkább megkönnyebbültem még a gondolatától is, hogy az emberek nem fognak rám akaszkodni, hogy nem kaptam felesleges koloncot a nyakamba. Ez a gondolatmenet elképesztően idegennek hatott jellememhez, teljesen elütött attól a lánytól, aki eddig mindig a társaság középpontjában volt, aki sikítva menekült a magányból.

Nagyot sóhajtottam, majd felálltam és kisétáltam a Nagyteremből. Szerencsére most hamar leértem a klubhelyiségbe, szinte már hiperventillálva menekültem a tömött helyiségből a szobámba.

Amint beértem, bezártam az ajtót, s úgy dőltem az ágyamra, mint egy zsák krumpli. Lustálkodtam még egy kicsit, majd gyorsan megtanultam, ezt követően pedig a kádat teleeresztve forró vízzel, beleereszkedtem. Teljesen ellazított a víz, a fejem alá egy összehajtott törcsit téve hajtottam hátra a fejem s terültem el a hatalmas, lábas kádban. Szemeimet behunytam, majd szorgosan forgó agytekervényekkel igyekeztem átgondolni a történteket.

2. Látomások

Álmomban egy holdsütötte erdőben jártam. Össze-vissza bolyongtam a fák közt, látszólag céltalanul, ám igazából kerestem valamit. Egyfajta vonzást éreztem a bensőmben, ami egyre beljebb és beljebb csalogatott, majd amikor kezdett egyre sürgetőbb lenni, megszaporáztam lépteim, s szinte már rohantam az ismeretlen felé. Az ágak folyton folyvást beleakadtak hosszú, fehér ruhámba, mintha csak vissza akarnának tartani, a telihold fénye ezüstös csíkokban hatolt át a lombokon és olyan csönd honolt mindenhol, hogy belefájdult a fejem. Miután átverekedtem magam egy nagyobb bokron, halk csobogást véltem hallani, mintha a közelben egy kis patak csordogált volna. Még ennek az egyszerű kis hangnak is olyannyira megörültem, hogy boldog mosollyal az arcomon engedelmeskedtem a lelkemben lévő hívásnak. Éreztem, hogy egyre közelebb van, hogy mindjárt elérem. Gyomorfájdító idegesség kezdett úrrá lenni rajtam, mikor hiába hajtottam magam előre, a távolban kirajzolódó tisztás kezdett egyre inkább eltávolodni. Majdhogynem fizikai fájdalmat éreztem, amiért nem tudtam engedelmeskedni. 

Dühösen zokogva csuklottam össze az avarban, mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajtam – iszonyúan fájt, hogy nem tudtam odamenni, hogy még csak meg se tudtam moccanni. Sírva gömbölyödtem össze a földön, majd szemeim szorosan lehunyva próbáltam úrrá lenni az érzésen. Hirtelen óvó karok öleltek körül és felemelve cipelni kezdtek visszafelé. Ahogy kinyitottam szemem, megláttam azt a mindennél jobban imádott acélkék szempárt, melyek most aggódva fürkésztek. Hüppögve bújtam a mellkasához, s ahogy távolodtunk, úgy éreztem, egy hatalmas darabot kivájtak a mellkasomból. Fuldokolva kezdtem el újból zokogni, mert úgy éreztem, menten szétrobbanok.

– Ne sírj! Semmi baj! – suttogta fülembe és puszit nyomott hajamra. Ahogy kezdtem megszokni a fájdalmat, egyre jobban lecsillapodtam, és már csak szipogva bámultam az erdőt…

Olyan hirtelen ébredtem fel, mintha pofon vágtak volna; zihálva ültem fel a baldachinos ágyban. 

Várjunk csak, mégis hogy kerülök az ágyamba? Hisz a klubhelyiségben aludtam el… és arra csak emlékeznék, ha mégis felvánszorogtam volna, vagy nem? – gondolkodtam magamban.

Hajamba túrva dőltem vissza a puha párnára, azonban valami nyomta a fejem, így gyorsan előhalásztam a gyönyörű szép, majdhogynem fekete rózsát és hitetlenkedve forgattam ujjaim között.

– Ez azért furcsa! – jegyeztem meg csak úgy magamnak, majd a virágot leraktam az éjjeliszekrényre, aztán a fürdőbe sétáltam. Megmosakodtam, fogat mostam, felkötöttem a hajam és kisminkeltem magam. Felvettem egy fekete csőnacit egy egyszerű, sötétzöld pólóval és a kedvenc fekete kapucnis pulcsim. Gyorsan felkaptam még az egykoron fehér, ma már vajszínű tornacipőm és kisétáltam a nyüzsgő folyosóra.

Még mindig megbámultak, páran össze is súgtak a hátam mögött, de jelen pillanatban jobban foglalkoztatott, hogy az éjjel hogyan kerültem vissza a szobámba és hogy kitől kaphattam a rózsát. Mire a klubhelyiségbe értem, már össze tudtam kapcsolni a két eseményt, arra jutottam, aki felvitt a szobámba hagyta ott a virágot.

Azonban ami még ennél is jobban foglalkoztatott, az az álmom volt, szinte még most is éreztem azt a késztetést a lelkemben, hogy azonnal rohanjak ki az iskolából, hogy induljak keresésére. Igaz, nem tudtam, mit is kéne megkeresnem, ám biztos voltam benne, hogy könnyedén megtalálnám.

Ahogy kiértem a folyosóra és az ablakokból már láttam az erdőt, nőtt bennem a késztetés, szinte már éreztem, ahogy megfeszülnek az izmok a lábamban, miközben rohanok. Sóhajtva megráztam fejem, kizárva az ostoba gondolatot, ám a háttérben még mindig ott láttam az erdőt.

Mivel nem tudtam, merre is van a Nagyterem, követtem egy csapat előttem viháncoló lányt, és inkább a csacsogásukra figyeltem, mint az agyamban újra és újra bekúszó képre, miszerint az erdőben bolyongok. Mire célunkhoz értünk, már megtudtam, hogy egy bizonyos Alexander Bauval mennyire „überhelyes”, és hogy az a „lotyó” Moya Danes megint a barátnője.

Körül se nézve ültem le ismét az asztal végére, álmosan kortyolgattam a tejeskávém. Most is nagy volt a zsivaj, így kezdődő fejfájással gyűrtem le egy fél tál müzlit a torkomon, ám végül úgy döntöttem feladom, és inkább még egy bögre kávét ittam. Az asztalra könyökölve kezdtem el pásztázni a szürke felhőkkel takart égboltot, amely esőt ígért, s ezzel együtt nekem sétát. Imádok az esőben sétálni, úgy érzem, mintha az kitisztítaná a fejem és utána könnyebben tudnék gondolkodni. Hümmögve néztem körbe a klikkekbe verődő diákokon, majd amikor megláttam Jameséket, egyből megbántam, amiért nem könyörögtem a süvegnek, hogy a Griffendélbe kerülhessek. 

Amióta az eszem tudom, társasági lény voltam, szinte mindennek ott voltam a közepén és legtöbbször még az értelmi szerzőt is tisztelhettem magamban. Tudtam, hogy nem lesznek egyből barátaim, de azért reménykedtem, hogy Jamie nem így fog állni a dolgokhoz, hogy hiába lettem mardis, azért mi még barátok maradunk. Igaz, hogy Al is mardis, de ők ketten sose álltak túl közel egymáshoz, így szerintem nem is bánják, hogy nem kell olyan sokat törődniük egymással. 

Bezzeg Axel és én, mi egész kiskorunkban össze voltunk nőve, mindig rosszalkodtunk és szerencsére apa mindig falazott nekünk anya előtt. Aztán mikor a bátyám suliba került, mivel év közben nem igazán tudtunk találkozni, egyre inkább átszoktam a szomszéd telken lakó Potterékhez. Először csak Jamesszel haverkodtam, ám hamarosan rájöttem, hogy Albusnál nagyobb szövetségest sehol máshol nem találhatok. A fiúk már kiskorukban se játszottak együtt olyan sokat, de mivel én mindkettejük barátja voltam, sokszor veszekedésbe torkollott egy-egy játék. Aztán James is suliba ment, Albusszal pedig még inkább összebarátkoztunk, ő tényleg az a típusú ember, akiben feltétel nélkül megbízhatsz, mert sose árulna el, mégis benne van a mókában. Mikor mi is suliba mentünk, majd én a Beauxbatonsba kerültem, mindhárom fiúnak küldözgettem szorgalmasan a leveleimet a csínytevéseimről, vagy éppen cselekménydús napjaimról. 

Szinte minden nyarat együtt töltöttünk, ahol aztán megismertem Scorpiust is. Már elsőre elkönyveltem magamban róla, hogy micsoda egy beképzelt majom, így kissé kétkedve fogadtam, hogy ő is velünk van, ám a lassan megszokottá vált csipkedéseinket leszámítva egész jól megvoltunk. Ahogy egyre idősebbek lettünk és én is kezdtem érdeklődni a másik nem képviselői iránt, egymás cukkolása valahogy egy másabb, mélyebb tartalmat kapott. Azon a fülledt, csillagos estén, amikor hazakísért, valami végleg megváltozott közöttünk. Már nem tudtam többé úgy nézni rá, mint arra a tejfelszőke kisfiúra, aki bogarat rakott a hajamba. Ha ránéztem, már egy hihetetlenül jóképű, magas és izmos srácot láttam, aki már ha rám nézett, zavarba jöttem. Merlinem annyira buta voltam, biztos, hogy már az is csak színjáték volt, mint az összes együtt töltött idő. Úgy viselkedtem, mint egy buta liba, holott biztos csak egy strigula voltam az áldozati között. 

Összerezzentem a szárnycsapkodások hangjaira ugyanis a baglyok elkezdett beseregleni a terembe, ide-oda lepottyantva egy-egy levelet vagy épp újságot. Szemeimmel Silvert kezdtem el keresni – hamarosan meg is láttam az éjfekete gyöngybaglyot, aki felém igyekezett. Kecsesen leszállt a teáskanna mellé, majd miután leszedtem a lábáról a levelet megsimogattam. Adtam neki egy pirítóst, amit rögtön csipegetni is kezdett, én pedig széthajtottam a pergament. A kusza, enyhén dőlt betűkből egyből rájöttem, hogy Chrétien a feladó, így szinte faltam a sorokat.


Szia, Csinibaba!

Remélem, hamar megérkeztél Angliába, és nem keveredtél máris bajba, bár téged ismerve ezt kétlem! Hallottam, hogy felvettek a Roxfortba, melyik házba kerültél? Gondolom, anyukád kiakadt, amikor csak úgy beállítottál. Na, de most mennem kell, Connolly már itt pattog, megígértem, hogy segítek neki tanulni! Részletes beszámolót kérek!

Chrétien

A mai napon először mosoly kúszott az arcomra, halkan felkuncogtam, ahogy elképzeltem, barátom hogy vesződik rosszcsont kishúgával. A levet gyorsan begyűrtem a zsebembe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve odahívtam egy darab pergament, pennát, tintát, és lekörmöltem a mondandóm.

Nincs kedved egyet harcolni? Túl rég aláztalak le!

Silverrel gyorsan a tanári asztalnál falatozó kómás bátyámhoz küldtem, aki ahogy elolvasta azt, egyből felélénkült és gyorsan kanyarított valami választ.

Benne vagyok, arra azonban ne is számíts rá, hogy megint te győzöl! A múltkor is csak szerencséd volt!

Hangosan felnevettem szavaira és dacos arcára nézve bólintottam, mire nyomban felkelt, majd felém vette irányát. Most cseppet sem törődött az őt csodáló lányokkal, csak engem nézett önelégült vigyorral a képén.

- Szia! – mosolyogtam rá, felálltam, majd együtt kisétáltunk a teremből. – Mégis hova megyünk? – kérdeztem, mikor már a tizennegyedik ismeretlen folyosón jártunk, valahol a hetedik emelet környékén.

– Majd meglátod! – válaszolta roppant segítőkész módon, ezt követően pedig megállt egy tök üres fal előtt és magában motyogva háromszor átment előtte. Felhúzott szemöldökkel meredtem rá, miközben azt latolgattam, hogy vajon nálam is bolondabb-e, mikor is nem kis meglepetésemre az üres fal helyén egy kétszárnyú, faragott faajtó jelent meg, így hápogva vágtattam be Ax előtt. 

Egy hihetetlenül nagy küzdőtéren találtam magam, a falakon végig különböző kések sorakoztak. Ámulva emeltem le egy gyönyörű szép, ezüst faragott nyelű nagyobb kést, ami pont a kezembe illet, és miután pár mozdulatot kipróbáltam vele, felvillanyozva fordultam bátyám felé, ő egy fekete nyelű, az enyémnél sokkal nagyobb kést választott. Először csak csendben köröztünk és eszemben sem volt kezdeni, mert tudtam, hogy bátyám erre vár. Hirtelen Ax megunta, majd nekem rontott és épphogy ki tudtam térni a penge elől, gyorsan fölpattantam, aztán felfogtam az újabb csapást. 

Hihetetlenül élveztem, hogy végre nem kell az aprócseprő gondjaimmal foglalkoznom, hanem végre kikapcsolhatom az agyam és csak arra kell figyelnem, hogy szavaimhoz hívem lealázzam bátyám. 

Nem sokáig tartott a küzdelem, ismét én győztem. Üdvözült mosollyal figyeltem bátyám, aki sértődött arckifejezéssel tápászkodott fel a földről, figyelembe se véve felé nyújtott jobbom.

– Most megsértődtél? Ne már Ax! – ragadtam meg a karját, amikor kifele indult. Ő azonban meg se szólalt, csak ledobta a kardot, mely csörömpölve landolt a földön és kiviharzott. Én visszaraktam a helyére mindkét pengét, majd utána igyekeztem. 

Szerencsére pont akkor fordult be a sarkon, így utána futottam és ismét megragadtam a kezét.

– Naaa… kérlek… ne csináld már, legközelebb majd hagylak győzni! Na, Ax… Tudod, hogy mennyire nagyon szeretlek! – hízelegtem neki hatalmasakat pislogva, mire szemében rögtön huncut fény csillant, majd gyorsan a vállára kapott és velem együtt futni kezdett.

– Te görény! Gondolhattam volna, hogy csak megjátszod az egészet! – dohogtam sóhajtva, majd hálát adtam Merlinnek, amiért nem szoknyát vettem fel. Ahogy leértünk a hatodikra, kezdett egyre több diák lézengeni a folyosón, akik igen érdeklődve figyelték kettősünket.

– Segítség, ez egy közveszélyes őrült! El akar rabolni! – kiabáltam kétségbeesetten, azonban nem hogy nem segítettek volna, de még ki is röhögtek, így csalódottan hajtottam le fejem.

– Ti mégis mit műveltek? – csendült mögöttünk anyánk jéghideg hangja, mire bátyám nyomban megtorpant és engesztelő mosollyal arcán talpra állított.

– Semmi különöset! – vágta rá és a lehető legártatlanabb képet varázsolta az arcára. Anyánk azonban túl jól ismert már minket ahhoz, hogy higgyen nekünk, így csak szigorú képpel állt tovább.

– A lakosztályban ebédelünk! – szólt és elsétált, míg mi a bátyámmal egymást lökdösve követtük. 

Miután megebédeltünk, megkaptam a könyveim és tanszereim anyámtól, szóval inkább elköszöntem, majd lepakoltam a szobámban. Mivel az órarendem is kézhez kaptam, gyorsan átfutottam a másnapi órákat, majd az adott könyvekkel a kezemben telepedtem le a tegnapi kanapéra.

Szerencsére nem igazán voltak a klubhelyiségben, gondolom mindenki kihasználta a hétvégéből hátra maradt délutánt és inkább a szabadban töltötték, mint a kastélyban, a könyveik fölött görnyedve. Segítséget kértem egy évfolyamtársamtól, hogy hol tartunk az anyagban, sikeresen átnyálaztam az összes könyvet, a végén már szinte kiestek a szemeim a sok olvasástól. Minekután elég éhes is voltam, úgy döntöttem, megpróbálok letalálni a Nagyterembe, hogy végre ehessem valamit és igyak egy bögre kakaót. A karórámra pillantva láttam, hogy már csak 10 perc van vacsiig, hát gyorsan felvittem a cuccokat a szobámba, az ágyra dobtam, majd szinte kifutottam a folyosóra. 

Mivel szinte már mindenki a Nagyteremben volt, megint csak magamra hagyatkozhattam, így magamat biztatgatva róttam a folyosókat, miszerint csak odatalálok valamikor, ha délután is visszataláltam a klubhelyiségbe – attól a ténytől eltekintettem, hogy a közel 20 perces utat sikerült egy óra alatt megtennem.

Egy idő után kezdtem unatkozni, aztán miután körbelestem és senkit se láttam a közelben, énekelni kezdtem. 

Mivel még mindig nem sikerült kiverekednem magam a pincéből se, kezdtem egyre inkább kétségbeesni, és ha ez még nem lenne elég, a fejem is kezdett egyre jobban fájni. Mintha gyors egymásutánban pengéket döfködtek volna át az agyamon, szédülni kezdtem. Lehunyt szemmel, szaporán lélegezve tántorodtam a falnak, majd mivel lábaim felmondták a szolgálatot, a fal tövébe csúsztam és szemeim szorosan lehunyva kuporodtam össze. Az agyam valamelyik elzárt részében felsejlett egy gondolat, miszerint én ezt már átéltem egyszer, és ahogy rágondoltam, egyből beugrott az erdő és a tehetetlenség szülte fájdalom.

Egyszer csak halk női és férfi sikolyokat véltem hallani, melyek egyre hangosabbak lettek, így füleimre szorított kézzel próbáltam halkítani a hangzavart. Lezárt szemhéjaim alól égető könnycseppek csordultak ki, szinte végigperzselték arcbőröm.

Mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra, egyre nehezebben kaptam levegőt, a fájdalom pedig, ami eddig csak a fejemet uralta, lassan átterjedt az egész testemre, s én tehetetlenül hagytam, hogy maga alá gyűrjön.

Képtelen voltam bármilyen gondolatra, csak zokogva vártam, hogy a kín véget érjen. Az agyamban ismeretlen képek kezdtek felderengni, ismeretlen helyekről, személyekről, melyeket soha eddigi életem során nem láttam. Egész valómban remegtem, fogalmam sem volt már róla, hol vagyok, vagy hogy mi céllal. Egyre inkább kezdtem hinni abban, hogy haldoklom. A sötétség kezdett körbevenni, én meg hálásan merültem el a teljes öntudatlanságban, ahol végre nem volt más, csak a tökéletes semmi.

Magamhoz térve nagy kortyokban nyeltem az erősen fertőtlenítőszagú levegőt, ami égette az orrom. Szaporán pislogva nyitottam ki szemeim, narancssárga derengés vetült eléjük. A testemet most kellemes zsibbadtság uralta, mialatt szorgosan forgó agykerekekkel próbáltam összerakni a kirakó darabkáit fejemben. Minden egyes mozzanatra emlékeztem és újból láttam lepörögni az agyamat elárasztó képeket; lassan ültem fel és dobtam le magamról az idegesítővé vált dunyhát. 

Zavartan néztem körül a gyengélkedőn és kezemmel hátra kanalaztam szemembe lógó vörös loboncom. Gyorsan ellenőriztem az időt, s mikor láttam, hogy fél hat van, kipattantam a kényelmetlen ágyból, majd amilyen halkan csak tudtam, kiosontam – amint elértem a folyosót, futásnak eredtem a pince felé. Meztelen talpaim hangosan csattogtak a jéghideg köveken, felzavarva az alvó kastély csendjét.

Cseppet sem zavartattam magam, csak sebesen futottam arra, amerre a klubhelyiséget sejtettem és ámulatomra hamar oda értem. Lihegve álltam meg a portré előtt, majd miután kifújtam magam, elmotyogtam a jelszót és betipegtem a kellemesen meleg helyiségbe. Sóhajtva nyugtáztam, hogy senki sincs lent, így hirtelen ötlettől vezérelve feküdtem le a kanapéra és a kandallóban ropogó tűzet kezdtem el bámulni.

Muszáj volt valahogy túljutnom a történteken, hogy valamilyen szinten feldolgozzam a mostanában velem történő furcsaságokat. Először az az érthetetlen álom, s utána az egész napos késztetés, mely szerint egész nap az erdőben bolyongnék és a lelkemben búvó hívásnak engedelmeskedve követném szavát. Aztán ez a rosszullét – jobb szó híján –, ha belegondoltam a testemet elöntő fájdalomra a hideg is kirázott, és inkább másfele tereltem gondolataim.

Az elmémben folyton-folyvást előtörtek látomásom képei, és hiába nem láttam még ehhez hasonló helyet, úgy éreztem, mintha már jártam volna ott, mintha egyenesen visszavágynék arra az ismeretlen helyre. S ami a legfurcsább, ha csak felidéztem, még a szagokat, a hangokat is érzékelni véltem. A levegőnek friss tavaszi illata volt és madárcsicsergés uralta az egész erdőt.

Teljesen össze voltam zavarodva, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Iszonyatos késztetést éreztem, hogy bárkinek, akárkinek kiöntsem a szívem és elmondjam minden bánatom, azonban miután itt – Jamie kivételével, aki számára úgy látszik, megszűntem létezni azzal, hogy a Mardekárba kerültem –, nem volt barátom. Igaz, hogy a bátyám szívesen meghallgat minden ügyben, de valahogy úgy éreztem, nem tudná megérteni problémám, hogy a végén csak annyit mondana, hogy bebeszélem magamnak az egészet. Na és Albus is ott van, de mivel ő és Scorpius legjobb barátok, nem hiszem, hogy vele szeretnék erről beszélni, és nem arról van szó, hogy elmondaná neki, mert tudom, hogy nem, csupán eszemben sincs elrontani a kapcsolatukat.

Nagyot sóhajtottam, majd hatalmasat nyújtózkodva tápászkodtam fel az ülőalkalmatosságról, hallva ébredező diáktársaim neszezését. Felvágtattam a lépcsőn, majd a szobámba lépve nyomban a fürdőbe mentem és a kádba ereszkedtem. A forró víz eleinte égette a bőröm, ám úgy éreztem, most erre van szükségem, hogy a lelki fájdalom és magány helyett, ami akkor a bensőm feszítette, fizikai fájdalmat érezzek, mely talán egy csekély időre elnyomja bensőm lüktetését. 

Miután lefürödtem, gyorsan megszárítkoztam, majd felvettem egy fekete harisnyát az iskolai szoknyával, fehér blúzzal és nyakkendővel. Magamra kaptam még a fekete lakk magassarkúm és egy ugyancsak fekete kardigánt, a hajam felkötöttem, majd hogy egy kis színt vigyek hullasápadt arcomra, kisminkeltem magam. Bepakoltam a táskámba, ezután pedig nagy levegőt véve kitipegtem a nyüzsgő klubszobába. Mint mindig, most is engem bámultak, azonban tudtam – vagy inkább reméltem –, hogy ez már nem fog sokáig tartani. 

Eszem ágában sem volt a többiekre figyelni, inkább a gondolataimba mélyedve hagytam magam sodródni a hömpölygő tömeggel, mely a Nagyterem felé igyekezett. Hiába próbáltam bármi másra gondolni, mindig csak az a színpompás erdő járt az eszemben, na meg az a hihetetlenül jóképű idegen.


– Roxy! – hallottam a nevem, így szorgosan pillogva néztem fel a fölém tornyosuló Albusra.

– Szia! – motyogtam és megpróbálkoztam egy mosoly félével, ami inkább vicsorgásnak hatott kutató tekintetéből ítélve.

– Hogy vagy? 

– Én… jól vagyok… köszi! – feleltem, mire kétkedve végigmért, árulkodó jeleket keresve fürkészte higgadt arcomon. Szerencsére ehhez mindig is értettem, a mimikámmal sikerült elhitetnem az embereknek, hogy egy örökké vidám, semmivel sem törődő, cserfes tini lány vagyok csupán. – Scorpius? – vártam szűkölve válaszát.

– Fogalmam sincs, hol van! Egyébként elárulhatnátok végre, mi bajotok egymással! Már kezd kicsinálni, hogy nem lóghatunk hármasban, mint régen – mondta, mire inkább meg se szólaltam, majd miután beértünk a zajos terembe, nyomban leültem önkényesen kijelölt helyemre, ahova Al is követett. 

Mivel barátom látta rajtam, hogy nem igazán vagyok jó passzban, csendben költöttük el reggelink, ami nekem megint csak két bögre tejeskávéból állt, utána pedig nyomban órára is indultunk. 

Az aggodalmaimtól eltekintve izgatottan vártam a tanórákat, hisz előre gondoltam, hogy teljesen más lesz, mint a Beauxbatonsban. Mire a bűbájtan terem elé értünk, már kezdtem kicsit feloldódni, s barátomat faggatva a tanárokról fordítottam hátat a kíváncsi szemeknek.

– Nyugi van, kislány! Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gáz! Sőt, ahogy ismerlek, az anyagot már rég tudod! – mosolygott rám biztatóan Al, amit viszonoztam és szememet behunyva támasztottam hátam a falnak. Hiába próbáltam elterelni a gondolataim, egyfolytában visszavándoroltak az elmémben lakozó képek felé. Annak ellenére, hogy jó pár órát aludhattam, úgy éreztem, mintha napok óta nem aludtam volna; bármit megadtam volna érte, ha most rögtön visszamehetek a szobámba, hogy ágyba bújhassak.

– Roxy! – hallottam nevem ismételten, így morcosan nyitva ki szemeim lestem a felém siető Rose-ra. – Hogy vagy? A történtek után nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kiengednek a gyengélkedőről – ölelt át, s miután elengedett, aggódva vizslatta az arcom.

– Az igazság az, hogy elég korán felkeltem, és mivel már nem volt semmi bajom, eljöttem! – vontam vállat, mire mindkét barátom haragos pillantásával találtam szembe magam.

– Hogy mi? – kapott a szón Rose, én pedig szégyenlősen lesütöttem a tekintetem. – Roxy, ez nem játék, még a javasasszony se tudja, miért lettél rosszul! – feddett meg, amit csak csendben tűrtem, aztán pedig végre a szemébe néztem.

– Biztos vagyok benne, hogy csak kimerültem, mostanában kicsit túlhajtottam magam! – próbáltam győzködni őket.

– Lehet, hogy tényleg csak erről van szó! – szólt végre Albus is, mire úgy látszott, Rose végre megnyugodott. 

– Na és Scorpiusnak megköszönted már? – szegezte nekem a kérdést Rose. Értetlenkedve meredtem rá.

– Mégis mit?

– Mégis mit… – forgatta meg szemeit. – Hát hogy felvitt az ispotályba! – felelte. Annyira meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni. 

Őszintén, ezen még nem is gondolkodtam, eszembe se jutott gondolkodni rajta, hogy mégis hogy jutottam fel. 

De ez a fejlemény egyenesen fejbe kólintott. Hisz mintha eddig csak azon lett volna, hogy ártson nekem, hogy csak még inkább felizzítsa lelkem fájdalmát, erre egy ilyen tett, ami akár azt is jelenheti, hogy még mindig törődik velem, egyenesen elképzelhetetlen volt. 

Még mindig döbbenten kezdtem el keresni a tömegben – nem is tartott sokáig észrevennem, ugyanis pont felénk igyekezett.