6. Vigasz

„Emelt fővel

Amikor azt hiszed elfogyott, s nincs már több erőd.

Amikor azt érzed, ezt tovább nem mehet, emelt fővel élni nem lehet.

Összetört a bánat, ezernyi gond közt, homályban élsz,

Feladnád már, nincs tovább. S mégis, valami itt tart.

Nem tudod miért, nem tudod kiért?

Legyűrőd a gondot, lassan-lassan talpra állsz. Az életet

Nem te adtad magadnak, hát nincs jogod, hogy feladjad.

Az ember megmarad a holnapnak, akkor is, ha gyötri a bánat.”

 Szinte úgy rohantam, mintha üldöztek volna, és valóban így is volt, hisz el akartam menekülni minden és mindenki elől, azonban legfőbb üldözöm saját magam voltam. A saját érzéseim, kétségbeesésem, zavaros gondolataim elől akartam elfutni, azonban akármennyire is hajtottam magam, a fájdalom, a csalódottságom és búskomorságom megmaradt megmásíthatatlanul. Úgy éreztem egy hatalmas, lüktető darabot kivájtak a szívemből, az pedig nem tud összeforrni, nem tudja pótolni a hiányt. Elviselhetetlennek tetszett, hogy megint ezt tette velem, hogy miután már oly sokszor átejtett, újból belém taposott, azonban ez sokkalta jobban fájt, mint eddig bármikor. Hisz délután még cseppet sem azt mutatta ki, hogy annyira ódzkodna tőlem, sőt, ha jól emlékszem még pont ő volt az, aki kezdeményezett. Teljességgel nem értettem se ezt a helyzetet, se őt magát, ráadásul még saját magamat se. Hogy, hogyan lehettem ekkora szamár, hogy megint elkezdtem hinni neki, hogy megint remény gyúlt a bensőmben. Legszívesebben törtem-zúztam volna, kárt téve mindenben, amit csak találok, hogy levezessem a feszültséget.

Zihálva tántorodtam a falnak, majd csúsztam le a hideg kőre, fázósan kucorodtam össze, térdeimet átölelve, miközben könnyeim még mindig potyogtak megállíthatatlanul, hitetlenkedve, sokkosan meredtem a szemközti falra, igyekezve elterelni gondolataim. Hiába kényszerítettem már szinte magam, mégse tudtam másra gondolni, a fejemben újból és újból leperegtek, mind a délután s mind az elmúlt vacsora történései. Egyszerűen fel se fogtam, hogy ez tényleg megtörtént, hogy újból bántott.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy még mindezek ellenére is szerettem, hogy még mindig sajgott érte minden egyes sejtem, hogy szinte a csontjaimba mart a fájdalom, amiért nincs velem. Átkoztam magam saját botorságom végett, hogy annak ellenére, hogy ennyit bántott, még mindig gyengéd érzéseket táplálok iránta. Egyszerűen nem ismertem magamra. Amióta csak Scorpiussal kezdett megváltozni a viszonyunk, az a vagány, minden csínyben benne lévő lány kezdett átváltozni egy olyan személlyé, aki már csak attól is elgyengült, ha Scorpius ráemelte szürke pillantását. Igaz, hogy a többiek számára ugyanaz az ember maradtam, belül mégis megváltoztam, és fogalmam sem volt, hogy mi végett, először azt hittem a szerelem miatt, hogy egy olyan új dolgot tapasztalok, amit eddig még soha.

Azonban még azután is ilyen maradtam, hogy megcsalt, én pedig szakítottam vele. Sőt, úgy vettem észre, mostanában még inkább magamban zárkóztam, eltávolodtam az emberektől, egyszerűen egyedül akartam lenni, és ez végképp nem hasonlított régi önmagamra.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, ahogy lassan a könnyeim is elapadtak, azután már csak monotonon meredtem a falra, melyen az árnyékok különös táncot jártak. A fáradtság olyan alattomosan és hirtelen tört rám, hogy úgy éreztem alig bírom nyitva tartani szemeim, így előkutattam pálcám, majd egy frissítő bűbájt magamra szórva tápászkodtam fel, és kabátom, s táskám magamhoz véve indultam útnak.

Igaz, hogy halványan ismerősnek tűnt a folyosó, de ebben a sötétségben nem tudtam megkülönböztetni, hogy azért olyan ismerős e, mert már jártam itt, vagy pedig azért, mert annyira hasonlít a többihez. Tanácstalanul néztem körül az elágazásnál, majd egy belső sugallatra balra vettem irányom. Itt legalább néhány fáklya égett a falakon, némi világosságot adva, az ablakokon pedig besütött a hold fénye, mi nyomban oda vonzott. Ledermedve, feszült figyelemmel meredtem az ezüstös fényben játszó erdőre, az agyam pedig máris vetíteni kezdte különös álmom képkockáit. Aubrey-ra gondolva nyomban ismét könnyek futották el szemeim, és oly hiányt éreztem meg nem született fiam iránt, aki tán csak a képzeletem játéka, mint még soha.

Ha eddig azt hittem, hogy igazából fájdalmat éreztem, tévedtem, ugyanis ezek az érzések egyenesen letaglóztak, még úgyis, hogy fogalmam sem volt, tényleg megtörtént e mindez. Mikor kiszakadtam a látomásból, mintha meghaltam volna, minden egyes sejtem tiltakozott az ellen, hogy visszatérjek a valóságba, hogy elszakadjak tőlük.

Fogalmam sem volt, mennyi ideje állhattam ott egyedül a homályos folyosón, bámulva az erdőt, miközben hihetetlen vágyat éreztem arra, hogy nyomban kirohanjak a kastélyból, és az erdőbe vetve magam kezdjem keresni őket.

Erővel elszakítottam magam az ablaktól, majd fejem lehajtva folytattam utam, képtelen voltam behatárolni, hogy mégis hol vagyok, így csak tanácstalanul róttam a folyosókat, hátha rábukkanok egy ismerős helyre, ahonnan már el tudok tájékozódni. Annyi ideje kódorogtam már, hogy a bűbáj is kezdte hatását veszteni, így ásítozva caplattam tovább, reménykedve, hogy hamarosan kitalálok innen.

Óráknak tűnő menetelés után végre valahogy kikötöttem a pincében, így fellélegezve siettem a klubszoba felé, majd miután elmotyogtam a jelszót, be is soroltam. A többiek még nagyban elemükben voltak, ahogy láttam, épp valami idióta játékkal szórakoztatták magukat, én így inkább körül se nézve indultam fel a lépcsőn, hogy végre szobám magányában tudhassam magam.

Ahogy beértem, nyomban be is zártam az ajtót, és az ágyra vetettem magam. Csigatempóban feltápászkodtam, majd kivonszoltam magam a fürdőbe, a ruháim csak ledobáltam magamról, aztán beállva a zuhany alá lemostam magam, majd hajat is mostam.

Pedig máskor kínosan ügyelek a rendre, most ahhoz sem éreztem erőt, hogy a ledobott ruháim a szennyesbe rakjam, így csak kikerülve a kupacot sétáltam ki, majd miután felvettem a pizsamám, a hajam pedig megszárítottam, bebújtam a takaró alá, s azon nyomban el is nyomott az álom.

Szerencsére álomtalanul telt az éjszakám, így némiképp feltöltődve ébredtem meg, azonban mikor láttam, hogy nemsokára fél tíz, rekordsebességgel pattantam ki az ágyból, ugyanis a vonat tizenegykor indult Londonba, én pedig még csak be se pakoltam semmit.

Gyorsan megmosakodtam, fogat mostam, majd felvettem egy szürke, erősen koptatott répafarmert, hozzá egy sima fekete hosszujjút, majd egy pink színű laza pulcsit, mely egyik vállam szabadon hagyta. A hajam felkötöttem, ugyanis köszönhetően, hogy csak megmostam, s nem raktam rá balzsamot eléggé össze-vissza állt, feldobtam magamra még egy gyors sminket is. Majd amit csak találtam, és úgy gondoltam szükségem lesz rá, gyorsan bedobáltam a ládámba.

Reméltem, hogy semmi fontosan sem hagyok itt, hisz ki tudja mire lesz szükségem a szünet alatt. Igaz, hogy már elővigyázatosságból is tartottam otthon a fontos dolgokból, hisz ismerve magam előre féltem, hogy mint mindig, elhagyok valamit.

Magamra kaptam még a csizmám, majd a kabátom, és szokásos rojtos oldaltáskám magamra kapva igyekeztem kivonszolni a ládát. Az eszembe se jutott, hogy esetleg mágiát használjak, pusztán kézzel kezdtem el húzni, azonban az meg se moccant. Eddig fogalmam sem volt róla, hogy ennyire gyenge lennék, így csak lábam kitámasztva igyekeztem még nagyobb erőbedobással rángatni azt, mire kissé megmozdult, de még mindig egyhelyben állt az ajtóban. Bosszús sóhajt hallattam, majd körülnéztem, hátha kérhetnék valakitől segítséget, ám úgy tűnt már mindenki elkészült, s a Nagyteremben leledzik.

Dacosan meredtem az utazóládámra, majd eltökélve, hogy már csak azért se fogok varázslathoz folyamodni, megfeszítettem az izmaim, mire végre valahára mozgásba lendült, így én vigyázva, nehogy elessek kezdtem el húzni a mélyzöld szőnyegen. A lépcsőhöz érve pár pillanatig tanácstalanul néztem körül, hogy itt mégis hogy kéne levinnem, majd a láda hátuljához állva kezdtem el lökdösni azt, mire meg is indult, majd további taszigálás árán végigbucskázott az összes fokon, aztán megállt a legalján.

Büszke vigyorral képemen szemléltem, majd vidáman leugráltam a lépcsőn, és máris vonszoltam volna tovább, mikor egy hang megállásra késztetett.

- Eredeti! – hallottam a fiú lépcső felől, és odapillantva nyomban meg is láttam Scorpiust, aki maga előtt lebegtetve a ládát jött le azon.

Felvont szemöldökkel, hűvösen meredtem rá, jelezve, hogy mennyire nem érdekel hozzászólása. Némán visszafordultam, majd kezdtem taszigálni a kijárat felé, hol azonban újabb lépcsők magasodtak, ráadásul most fölfele, így körülnéztem, azonban mikor megláttam, hogy még mindig mögöttem slattyog, direkt olyan lassan, mint az én tempóm, csak hogy kigyönyörködhesse magát szenvedésemen, még véletlenül se vettem elő pálcám, hogy megkönnyítsem dolgom.

Szinte már folyt a homlokomról az izzadság, holott még csak három lépcsőfokon sikerült feljebb tornáznom, mikor hirtelen a láda kisiklott a kezeim közül, és magától fellebegett a tetejére, majd tovább ment a cél felé. Dühösen fordultam hátra, s szinte villámló szemekkel néztem a srácra, ki csak kifürkészhetetlen szemekkel figyelt.

- Magam is megoldottam volna! – fakadtam ki sértődötten, már azon kezdve gondolkozni, hogy inkább visszahúzom a lépcső aljára a ládát, csak hogy éreztessem, nem kérek a segítségéből. Azonban köszönhetőn, hogy már így is eléggé elfáradtam a hurcolásban, inkább felcaplattam a lépcsőn, majd hátra se nézve igyekeztem tovább.

- Szörnyen makacs vagy! – hallottam a hangját, mire mégis visszafordultam, szemeibe nézve pedig mintha végre előbukkant volna az igazi Scorpius, aki ez alatt a páncéllal fedett, örökösen gőgős maszk mögött rejtőzött idáig.

Mosolyogva nézte durcás arcom, most kivételesen a szemei is mosolyogtak, amitől teljesen összezavarodtam. Képtelen voltam eldönteni, hogy ez most tényleg az igazi énje e, nem pedig egy újabb álarc, amit csak az ócska kis játéka érdekében öltött magára.

Dacosan elszakítottam tőle a pillantásom, holott legszívesebben egész nap csak gyönyörködtem volna angyali vonásaiban. Fájdalmasan dobbant egyet a szívem, amint hátat fordítottam, és szapora léptekkel a csarnok felé indultam, de nem akartam még nagyobb szenvedést okozni magamnak, arra jutottam, az lesz a legjobb, ha a lehető legkevesebbet érintkezem vele és lehetőleg nem is beszélünk.

Köszönhetően gyors tempómnak, most rekordsebességgel értem fel, majd ahogy megláttam bátyám alakját a tömegben, aki messze kimagaslott a többiek közül, hozzá siettem.

- Szia! – köszöntem neki, mire rám emelte a pillantását, azonban ahogy meglátta megviselt arcom, nyomban összevont szemöldökkel kezdett el vizslatni.

- Elég gyatrán nézel ki, történt valami? – kérdezett rá.

Biztos voltam benne, hogy ez lesz, hogy hiába próbálom megjátszani, hogy semmi bajom, ő észreveszi, ha valami bánt. Imádtam, szerettem a bátyám, de úgy éreztem mielőtt ezt elmondom bárkinek is, saját magamnak kell feldolgoznom a dolgokat.

- Nem szeretnék róla most beszélni! – válaszoltam, hisz tudtam, hogy értelme se lenne tagadni, vagy terelni, hisz Axel talán még sokkal jobban ismert önmagamnál is.

- Rendben! – válaszolta, holott tudtam, hogy bántja, amiért nem tud megvigasztalni. – Mivel ma nem vagyok szolgálatban, úgy döntöttem én is a vonaton utazom! Úgyhogy előre közlöm, hogy szerény személyem felülmúlhatatlan társaságát fogod élvezni, egész hazáig – közölte vigyorogva, mire máris jobb kedvem lett, hisz mostanában vele se tudtam olyan sokat lenni, holott ő is nagyrészt az iskolában tartózkodott.

- Az jó lesz! Végre tudunk beszélgetni kicsit! – válaszoltam rámosolyogva, mire csak felkapva megához ölelt.

- Sajnálom, hogy mostanában nem igazán tudtunk találkozni, de ígérem, a szünetben le sem szállok a nyakadról! – közölte jól megszorongatva, mialatt én már fulladás közeli állapotba kerültem.

- Én elhiszem Ax, de könyörgöm, engedj el vagy megfulladok! – szóltam rá, mire elengedett, és körbenézve észrevettem, hogy a lábánál az övé mellett ott fekszik az én ládám is.

Mivel cseppet sem éreztem éhesnek magam, eszemben sem volt bemenni a Nagyterembe, s mivel még jócskán volt időnk, úgy döntöttünk Ax-szel, hogy az utat az állomásig nem fiákerrel, hanem gyalog tesszük meg.

Míg vele beszélgettem, végre eltekinthettem minden gondomról, mintha egy teljesen más, gond- és fájdalommentes világba kerültem volna, hol csak a mókának, s a bátyámmal való csipkelődésnek lenne helye.

El se tudtam képzelni, hogy mégis hogyan tudtam kibírni ennyi ideig nélküle, hisz szinte a rajongásig szerettem őt, s legszívesebben mindennap órákat töltöttem volna el vele. Iszonyatosan hiányzott ez alatt az idő alatt, hogy hiába voltunk egy légtérben, mégse tudtunk egymással lenni, hisz nekem ott volt az iskola, a tanulás, neki pedig a munka, na és gondolom egy pár lánnyal is találkozgatott.

Ahhoz képest, hogy jóval előbb elindultunk, mint a többiek, épp, hogy időben leértünk, így jócskán kellett keresgélnünk a vagonokban, hogy üres kupét, vagy legalább két helyet találjunk. Csak, hogy még eredményesebb legyen a keresés, mindketten másik irányba indultunk, és már jó ideje kutattam, mikor úgy tűnt, hogy Ax végre talált helyet, mivel kezével hívogató mozdulatokat tett felém, majd fejével a nyitott ajtóra bökött, majd be is ment azon.

Sóhajtva indultam utána, kerülgetve a folyosókra kitódult tömeget, majd körül se nézve vágtattam be a kupéba, és ültem le nyomban a tesóm mellé. Azonban mikor fejem felemelve Scorpiusszal találtam szembe magam, szinte még a vér is megfagyott ereimben, legszívesebben nyomban felpattantam volna, és még azt is megkockáztattam volna, hogy inkább a folyosón, a ládámon ülve szenvedem végig Londonig az utat.

- Szia Roxy! – köszönt nekem, halvány mosollyal. Meghökkenve meredtem rá, hogy mire ez a hirtelen kedvesség, pláne, hogy azzal, hogy segített a ládámmal, valószínűleg letudta a napi jótékonysági adagját.

Válaszul dörmögtem valami köszönésfélét, majd inkább az ablakra emelve pillantásom vártam, hogy végre elinduljon a vonat. Hallottam, amint Ax és Scorpius beszélgetésbe elegyednek, s társalgásuk olykor-olykor megszakító nevetésük elárulta, hogy mennyire élvezik egymás társaságát.

Őszintén mondom, kissé megsértődtem mindkettejükre, hisz abban a hitben voltam egészen addig, amíg le nem ültünk itt, hogy csak a bátyámmal leszek és elsírhatom neki minden bánatom. Mert igaz, hogy most két hétig otthon leszünk s akkor lesz időnk egymásra, most épp elég nyűgős és szomorú voltam, hogy jogosan sértődjek meg rájuk.

Minekután elég hamar meguntam a táj fürkészését, gondoltam sétálok egyet, így felcihelődve meneteltem ki, a fiúk pedig továbbra se vettek figyelembe, így csak fejem lehajtva kullogtam a folyosón. Mint induláskor, most is elég sokan kint lézengtek, így csak nehézkésen tudtam haladni, ám most nem igazán érdekelt; úgy döntöttem kimegyek a vagon végébe, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Szerencsére a kabátom magamon volt, így attól se kellet félnem, hogy esetlegesen megfázom. Rajtam kívül senki sem tartózkodott kint, így fellélegezve ültem le.

Gondterhelten hordoztam végig pillantásom a szürke, hófelhőkkel takart égbolton, a jeges levegő csípte az arcom, de most cseppet se bántam. Úgy éreztem, ki kell tisztítanom valahogy a fejem, hogy végre józanul tudjak gondolkodni, ugyanis már teljességgel összezavarodtam. Fogalmam sem volt, hogyan tovább. Ráadásul Scorpius előző napi elejtett mondata is felettébb uralta gondolataim, miszerint valahonnan ismeri őt, és ha ez még nem lenne elég, tudta, hogy nem jön el a megbeszélt találkára.

Szívem szerint most rögtön visszarohantam volna, hogy kérdőre vonjam, mégis honnan tudja ezeket, azonban mivel tudtam, hogy úgyse árulná el, még csak meg se próbáltam. Nem akartam még a mai napon több komplikációt, úgy éreztem teljesen kimerültem, hogy a nemrég velem történt dolgok teljesen kikészítettek.

Amióta csak átjöttem a Roxfortba, szinte kifordult sarkaiból a világ, és már nem igazán találtam a helyem benne. Nem tudtam mitévő legyek, hisz legszívesebben Xaviert is kérdőre vontam volna, hogy mégis miért játszik velem, és hogy egyáltalán miféle ez a játék. De még így is tudtam, hogy ha újból keresni fog, örömmel mondok igent neki, és arra a pár órára teljesen megfeledkezem róla, hogy talán csak játszadozik velem.

A hullámok teljesen összecsaptak a fejem fölött, én pedig magatehetetlenül zuhantam a mélység felé, ráadásul még csak nem is akartam ellene tenni semmit, mivel egyszerűn fogalmam sem volt, hogy mégis mit kéne tennem. Kezeim zsebre dugtam, majd nekidőltem a vagon falának, és igyekezve átgondolni a történteket fürkésztem a környéket.

Azt hiszem, órákig is távol voltam, az idő múlását azonban csak az mutatta, hogy a környék egyre sötétebb köpenybe burkolózott. Sóhajtva tápászkodtam fel, és szinte már üdvözölve rikoltoztak a sejtjeim, mikor beértem a meleg vagonba.

Mintha csak pár perce hagytam volna ott a fiúkat, ugyanolyan jókedvvel és nyugodtsággal társalogtak, mintha mi sem történt volna, egyedüli vigaszom most már csak az adta, hogy hamarosan hazaérhetek. Szerencsére olyan húsz perc múlva meg is érkeztünk az állomásra, én pedig megkönnyebbülve konstatáltam, hogy Scorpius-t már várja az apja, így még csak esélye sem volt rá, hogy velünk jöjjön haza. Nyakam nyújtogatva néztem körül, hátha észreveszem szüleim, azonban mint később Axtől megtudtam, ők csak később jönnek haza, hisz az iskolában ilyenkor tartják a féléves értekezletet.

Így hát magunkra maradtunk a hazajutásban, és mivel nyomban elvetettem annak a lehetőségét, hogy hopponáljunk, az Abszol út felé vettük irányunk, hogy aztán a jó öreg Foltozott Üstből hopporral jussunk haza. Miután bátyám lekicsinyítette ládáinkat, zsebre vágta azokat, majd a sűrű tömeget kerülgetve igyekeztünk a szemerkélő esőben a kocsma felé. Köszönhetően, hogy a diákok alig egy maroknyi csapata tartózkodott az iskolában az ünnepekkor, London városát most elöntötték a varázsló – s boszorkánytanoncok.

A kis fogadó dugig volt, így kissé megvárakoztattak minket, míg végre a kandallóhoz értünk, és pár perc elteltével máris otthon találtuk magunkat. Már mind az otthon tudata, és a jellegzetes illatok is nyugodtsággal töltöttek el, végre tudatosult bennem, hogy tényleg szünet van, hogy nem kell tanulnom, se a háztársaim képét bámulnom.

- Én fel is megyek, fáradt vagyok! – szóltam tesómnak, mire csak beleegyezett, majd miután kaptam egy puszit a homlokomra, fel is baktattam a lépcsőn, szobámba érve pedig nyomban levettem kabátom, a csizmám lerúgtam magamról, utána pedig az ágyra vetődve öleltem át a kispárnám.

A szobám magányában mintha végre kissé megfeledkezhettem volna a gondjaimról, és csak bambán bámulva ki a fejemből pihenhettem volna. Igaz, hogy még csak délután öt körül járhatott az idő, mégis hamar elaludtam, még csak az sem gátolt ebben, hogy az utcai ruhámban voltam, mivel lehunyva szemeim rögtön győzött az álommanó, én pedig már meg se próbáltam küzdeni ellene, hagytam, hogy az álmok földjére repüljek.

Mikor végre megébredtem, már teljesen besötétedett, én pedig még percekig feküdtem a puha párnák közt, meglepetten szemlélve, hogy valaki – valószínűleg a bátyám – betakart. Kellemesen kinyújtóztattam tagjaim, majd miután felkeltem, kihúztam hajamból a hajgumit, s ujjaimmal próbáltam kifésülni zilált tincseim. Ásítozva vágtattam ki szobámból, majd mivel hallottam, hogy a bátyám az emeleti szalonban beszélget valakivel, arra vettem irányom.

A napon már ez a sokadik meghökkenésem volt, amikor belépve megláttam, hogy Teddy Lupinnal beszélget. Ők még évfolyamtársak voltak a Roxfortban és együtt jártak az aurorképzőbe is, ezenkívül pedig  legjobb barátok is, azonban mivel már hónapok óta nem láttam színét sem, megdöbbentet váratlan feltűnése.

- Szia! – köszöntem, mire nyomban rám pillantottak.

- Szia, Kislány! – felelte széles mosollyal, majd felpattanva magához ölelt.

Amióta csak az eszem tudom, számára mindig is ’ kislány ’ voltam, vagyok, leszek. És bár ezt egy időben elég nehéz szívvel tűrtem, hamar rájöttem, hogy igazándiból egy második bátyó szerepét tölti be az életemben. Már egész kicsi korom óta mindig megvédtek, bármi is történt velem, így legtöbbször vakmerően, gondolkodás nélkül ugrottam bele a kalandokba, hisz tudtam, hogy a két bátyám – Axel és Teddy – úgyis megvédenek.

Aztán mikor elkezdtem kamaszodni, ahányszor csak otthon voltam, ők árgus szemekkel lestek minden egyes ellenkező nemű egyedet, hátha egy kicsit is másként mernek rám nézni, akkor pedig aztán volt ám nemulass. Épp ezért lehet, hogy eddig egyetlen olyan barátom sem volt, akit hazahoztam volna, hisz tudtam, hogy még akkor is jó esély lett volna rá, hogy elüldözzék, ha még kedvelték is volna.

- Hol voltál idáig? Nyár óta nem láttalak! – fedtem meg, amint elengedett, mire csak vállat vonva fogta meg a kezeim, és mustrált végig tetőtől talpig.

- Tudod a munka, meg aztán ott van Victoire! Na, de beszéljünk inkább rólad, ahogy látom, most már egyre gyönyörűbb vagy! Remélem, azért Ax elüldözi tőled a pasikat! – szólt vigyorogva, miközben bátyámra sandított.

- Boldogan elüldözném én azokat, de a mi Roxy-nk már saját maga is el tudja intézni őket! – válaszolta. – Ha láttad volna, hogy elintézte Roger Blume-ot! – röhögte el magát, mire most én vontam vállat, és letelepedtem bátyám fotele elé, hátam a lábának vetve.

- Nos, igazából azért jöttem, hogy ha már végre ti is itthon vagytok, akkor ma estére hivatalosak vagytok hozzám egy bulira! - magyarázta Teddy.

- Kik jönnek? – kérdezett rá egyből Ax.

- Hát, pár haver még a Roxfortból meg az aurorképzőből. Aztán ugye Albus és James, Hugo, Rose, aztán persze ők is hívtak még embereket! – kezdte sorolni, én pedig már most biztosra vettem, hogy akkor az a személy is ott lesz, akire jelenleg a legkevésbé se voltam kíváncsi. – Na, de megyek is, még van pár dolgom! Akkor kilenc, tíz fele várlak titeket, bár ahogy most nézem, és Roxyt ismerem, akkor inkább tíz! – vigyorgott rám, célozgatva, hogy a készülődési időm elég hosszú.

- Számíthatsz ránk! – kurjantotta tesóm, én azonban cseppet sem gondoltam így.

- Hát… én nem biztos, hogy megyek! – tétováztam felsandítva Teddyre, ki nyomban összeráncolta homlokát. Biztos voltam benne, hogy máris azon gondolkozik, mégis mi bajom, hisz eddig minden bulinak a közepében voltam.

- Hogy érted, hogy nem jössz? Beteg vagy? – kérdezte miközben álaggodalmat festett arcára.

- Nincs semmi bajom, egyszerűen csak nincs kedvem! – makacsoltam meg magam, dacosan a lobogó kandallóba bámulva.

- Ugyan már Kislány! Rád férne egy kis szórakozás! – védekezett, és miután rábeszéltek, fel is pattantam, majd a szobámba menekülve készülődni is kezdtem.

Úgy döntöttem, ha már elmegyek, rendesen ki is rittyentem magam, így egy órával később, teljes puccparádéban lépdeltem le a lépcsőn méretes sarkaimon. Jól akartam érezni magam, ha törik, ha szakad és úgy éreztem ehhez hozzátartozik a jó megjelenés is. Egy mélykék miniruhát vettem fel, melyen az egyetlen díszítés az volt, hogy a taft anyag néhol meg volt húzva. A hajammal nem tudtam és nem is akartam mit kezdeni, így göndörön hullt a vállaimra, hátamra. Szemeim drámai feketén hangsúlyoztam, ami még inkább növelte arcom sápadtságát, így a vörös hajammal, mélykék ruhámmal, fekete kiegészítőimmel még a saját mércémmel mérve is igencsak jól néztem ki.

Igazából, fogalmam sem volt, hogy kinek akarok ennyire tetszeni, hogy nem csak magam miatt csinálom e, vagy tényleg arról van szó, hogy egyfajta elégtételként megmutassam Scorpiusnak, hogy nem elég, hogy nélküle is megvagyok, de még sokkal jobban is érzem magam a bőrömben, ami bár nem volt igaz, igyekeztem ezt kimutatni.

- Wow! – reagálta bátyám a megjelenésem, mire csak pillantásom a plafonra emeltem. – Azt hiszem ma az összes pasi érted fog ácsingózni! – füttyentett egyet, mire csak felvontam a szemöldököm.

- Azért ne vidd túlzásba Ax! Semmi kedvem ehhez! – válaszoltam várva, hogy mégis mikor indulunk.

Míg bátyám még össze-vissza szaladgált a szobája és a hall között, látványosan untam a fejem, hisz eszébe se jutott volna szegényemnek, hogy varázsló lévén, mégis miért puszta kézzel keresi meg a dolgait, holott egyetlen egy pálcamozdulatába, és szavába kerülne, a keresett tárgy pedig máris a kezében lenne, de inkább meg se szólaltam.

Harminc perc szenvedés után végre valahára elindultunk, s köszönhetően, hogy kiröhögtem dacból is hopponáltunk, holott tisztában volt vele, hogy még a hopponálás gondolatára is rosszul vagyok. Szédelegve pillantgattam körbe az ismerős utcán, csillagokat látva, közben erősen küzdve a nyelőcsövemen felkúszó hányingerrel. A bátyám rám se hederítve indult útnak az utca végében lévő ház fele, majd miután, úgy ahogy összeszedtem magam én is utána siettem, hogy azért mégiscsak együtt menjünk be.

- Ez gonosz volt, még tőled is! Tudod, hogy egyszerűen rühellek hopponálni! – közöltem vele sértődött hangon, míg az ajtóban várakoztunk, hogy valaki végre beengedjen minket.

Kívülről egyáltalán nem tűnt fel, hogy odabent éppenséggel buli folyik, hisz köszönhetően egy tökéletesen kivitelezett hangszűrő bűbájnak, a muglik még csak meg se neszelhették, hogy szomszédjuknál éppen dorbézolás folyik.

Hamarosan ki is nyílt az ajtó, majd miután a vigyorgó házigazda beinvitált minket, és jól megszorongatott, biztos voltam benne, hogy erősen illuminált állapotban van, holott még csak egy órája, ha elkezdődhetett a parti.

- Hello Kislány! Menj, nézz körül, hátha megtalálod Jameséket, a bátyádat már elígértem a srácoknak! – hadarta akadozó nyelvvel, majd nyomban el is soroltak a dübörgő ház belseje felé, így én önállósítva magam akasztottam fel a kabátom, és a tömegben nézelődve indultam kereső útra, hátha találok valami ismerőst.

Már önkéntelenül is a zene ütemére lépkedve, szinte táncikálva mászkáltam a sok idegen között, kiknek legtöbbjük nem is volt idegen, hisz az évek során sokszor megfordultak nálunk vagy pedig a bálokon találkoztunk. Páran még rám is köszöntek, és megkérdezték, hogy mi van velem, hogy vagyok, azonban még, ha olyan sráccal is találkoztam, akivel még egy csöpp vonzódás is volt köztünk, roppant „érdekes” és váratlan módon, a két bátyám nyomban támadásba is lendültek, így még csak esélyem se volt rá, hogy végre bepasizzak és legyen, aki megvigasztaljon.

Minekután már az ötödik potenciális jelöltem üldözték el, dühödten a konyhába caplattam, majd miután magamhoz vettem egy üveg pezsgőt, és egy vodkát muníció gyanánt, felvágtattam az emeletre egy üres szobát keresve, hogy végre magamra maradjak. Gondoltam, ez lehet a vendégszoba, tekintve, hogy mindössze egy ágy, egy komód, és szekrény foglalt helyet benne. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, azonban a zene még így is áttört rajta, azonban kissé tompította azt, ami némiképp segített lenyugodnom. Rávetettem magam az ágyra, és egy kispárnát kiragadva a kupacból öleltem azt magamhoz, majd mellkasom alá szorítva fordultam hasra.

Dacosan kaptam fel az üveget, majd kinyitva húztam le egy húzásra szinte a felét. Igaz, hogy a vodka sosem tartozott a kedvenceim közé, úgy éreztem, most szükségem van rá, hogy felejteni tudjak, és még csak az sem tudott eltántorítani, hogy az ital égette a torkom, s köszönhetően, hogy egész nap nem ettem, nyomban fejbe is kólintott. Nem sírtam, hisz előző nap már elsírtam az összes könnyem, ráadásul most a szomorúságom helyett, megbántott és inkább dühös voltam. Eszméletlen méreg tombolt bennem, amiatt, hogy hagytam, hogy így átejtsenek, hogy nem vettem észre, hogy szinte végig csak kihasznált.

Szinte észre se vettem, hogy lassan elfogyott az üveg tartalma, én pedig egyre inkább éreztem magam tettre késznek, és vakmerőnek, felpattintottam gyorsan a pezsit is, majd kezembe véve és azt kortyolgatva, tipegtem ki a szobából. Igaz, hogy elég nehézkésen ment a járás ilyen állapotban, ráadásul magassarkúban, valahogy inkább még több löketet adott arra, hogy az este folyamán biztos bepasizzam, és leszarva mindenki véleményét végre jól érezzem magam.

Átszellemülten vetettem bele magam a táncoló tömegbe, miközben őrült módjára roptam közöttük, s néha-néha belekortyoltam a pezsgőbe.

Egyre inkább kezdett fellendülni a hangulatom, így felháborodva fordultam meg, mikor valaki kivette a kezemből az üveget, és csípőre tett kézzel, csücsörítve meredtem az előttem álló, szőke hajú, magas, izmos srácra. Akinek ugyan halványan rémlett a neve, most nem jutott eszembe, pedig mikor a bátyám az aurorképzőbe járt, párszor már ő is volt nálunk.

- Add vissza! – követeltem kitéve kezem, jelezve, hogy visszavárom az italom.

- Azt hiszem, már eleget ittál mára Cicám! – felelte csibészes mosollyal, mire csak dacosan kezdtem el kapkodni felé, hogy megszerezzem, ő azonban csak feltartotta magasan feje fölé, amit ha akartam volna, se érek el.

- Ne csináld már! Kérlek! – szóltam akadozó nyelvvel, mire csak megrázta a fejét. – Ne már! Nekem szükségem van arra a piára! – folytattam élesen, mire csak felvonta a szemöldökét, de továbbra sem engedte le az üveget.

- Én megértem, hogy ki vagy bukva, de nem hiszem, hogy az az egyetlen megoldás, hogy segg részegre iszod magad! – válaszolta komolyan, mire csak fújtattam egyet.

- Hát nekem akkor is szükségem van rá! – dobbantottam egyet.

- Édes vagy! – vigyorgott rám, mire hirtelen elgondolásból abbahagytam a hisztit, és inkább úgy döntöttem más módszerhez folyamodom.

Ismét ringani kezdtem a zenére, karjaim a srác nyaka köré fonva, és szorosan hozzásimulva táncoltam a latinos ütemű zenére. Tudtam, hogy célom hamarosan elérem, mivel végre leengedte karjait, majd körém fonta azokat. Igaz, hogy már most nyeregben éreztem magam, nem akartam elsietni a dolgot, hisz végülis nekem is imponált, hogy végre rám figyel egy igencsak jóképű, izmos srác, aki bár nem kimondottan volt az esetem, mégis jól esett, hogy végre figyelnek rám, és ahogy észrevettem, neki is jól esett közeledésem.

Időközben el is feledkeztem eredeti célomról, így teljes megadással simultam karjaiba, és kizárva a külvilágot, csak rá és magamra figyelve élveztem a zenét, s- mivel időközben eszembe jutott a neve – Josh közeledését. Valahogy elvarázsolta az üveget, hisz nemsokára két kézzel szorított magához, ajkait pedig sürgősen enyéimre nyomta.

Istenien csókolt, hiába nem volt benne semmi érzelem, oly szenvedély és vágyódás érőzött csókja mögött, hogy minden egyes porcikám beleremegett. Az agyamra köd ereszkedett, s egyre csak azt mantrázta, hogy ’ Még! Még! Még!’, mintha lángra lobbant volna a bensőm. Itt szó sem volt érzelmes simogatásokról, édes csókokról.

Mindkettőnket csakis a vad, követelőző, állatias ösztön vezérelt. Nehezen, de elszakadtunk egymástól, hogy aztán összekapaszkodva felsiessünk az emeletre, és betérve a vendégszobába ismét egymásnak essünk.

Türelmetlenül szabadított meg a ruhámtól, miközben követelőzően csókolta számat. Egyenként kigombolva ingjét lökdöstem az ágy felé, míg rá nem dőltünk, ő pedig nyomban birtokba vette fehérneművel fedett testem. Kínzóan csókolta végig minden egyes porcikám, mire csak felhúztam magamhoz, hogy birtokba vegyem ajkait, s végre megszabadítsam őt is a ruháitól. Felülve húzott az ölébe, majd amint kikapcsolta melltartóm, nyomban melleim babusgatásaiba is kezdett, én pedig fejem hátravetve, puha tincsei közé fúrva ujjaim élveztem kényeztetését.

Csakis a pillanatnak éltem, nem számított, hogy az elmém mélyén valahol kapizsgált a gondolat, miszerint ezt még meg fogom bánni vagy, hogy megeshet, hogy csak kihasznál. Hisz végtére, még ha így is volt, legalább kölcsönös volt a dolog, hisz én is ugyanolyan hévvel és szenvedéllyel viszonoztam érintéseit, és csókjait, biztos tudatában annak, hogy csak búfelejtőnek jó, na meg, hogy végre úgy érezzem, hogy ha csak kis ideig is, de valaki törődik velem, figyel rám.

Hirtelen az ágyra döntöttem, majd a csípőjére ülve viszonoztam én is érintéseit. A szenvedély és vágyódás iránta egyre inkább nőtt bennem, s úgy tűnt ő is hasonlóképp van ezzel, hisz hamar megunta idegőrlő játékom, majd fölém gördülve kezdett csókolni, miközben megszabadítottuk egymást a még utolsó közénk álló két ruhadaraboktól.

Kéjes sóhaj tört fel a torkomon, mikor végre magamban tudhattam, lábaim csípője köré kulcsoltam, míg kezeimmel mellkasát, és izmos hátát simogattam, ő pedig nyakam csókolgatta. Hiába hajtott mindkettőnket csakis a saját, önző kis érdekünk, az egész valahogy egészen varázslatos hangulatot kapott azáltal, hogy lentről még mindig felhallatszottak a buli zajai, a zene, az emberek zsivaja, ráadásul számomra az is még izgalmasabbá tette, hogy még sose csináltam ilyet, eddig még nem igazán volt rá példa, hogy ilyen meggondolatlanul ugrottam volna bele egy egyéjszakás kalandba.

Ütemesen ringott altestünk a zenére, néha-néha pedig ajkaink is összeforrtak egy egy csók erejéig. Lenyűgözve figyeltem, amint Josh arcára különös árnyakat vetnek az ablakon besütő holdsugarak. Lehunyta smaragd szemeit, ajkán pedig egy imádnivaló félmosoly játszott. Tisztában voltam vele, hogy valószínűleg többet nem is találkozunk vagy, ha igen, akkor is csak maximum összefutunk, hisz a baráti körünk közös volt, így kizárhatatlan volt, hogy ne találkozzunk, de tudtam, hogy ez csakis a kettőnk kis titka marad, és később sem fog fejfájást okozni kettőnk között.

Egyszerre értük el a beteljesedést, ívbe feszült az egész testem, ahogy a színes robbanás elöntött. Hangos sóhaj tört fel belőlem, Josh pedig nyakamba fektetve arcát mordult fel, végigborzongatva ezzel egész testem. Zihálva dőlt le mellém, majd húzott mellkasára, miközben a hajammal babrált. A szívem még mindig őrült ütemben járt, ahogy pihegve felbámultam elégedett arcára, mire szívdöglesztő mosolyra húzta ajkait.

- Köszönöm! – szólaltam meg, és szemeibe nézve biztos voltam benne, hogy megérti, mire gondolok. Hogyha nem is teljesen, de sikerült kilépnem abból a katatónikus állapotból, melyben eddig voltam.

Iszonyatosan jól esett, hogy végre figyeltek rám, hogy tényleg nőként kezeltek és csak velem foglalkoztak. Válasz helyet egy édes csókot kaptam, utána pedig Josh szívverését hallgatva pásztáztam az ablak mögött kirajzolódó világot.