5. Scorpius

Roxmorts kisvárosa most dugig volt a diákokkal, akik szorgosan igyekezték megvenni az összes ajándékot a listájukról. Az egész falu zsibongott tőlük, ők azonban cseppet se zavartatták magukat, maradéktalanul kihasználták szabadnapjukat.

Összehúzott szemmel meredtem az enyhe szélben ringatózó vadkan fejre, amit meglepő módon mímelt angyalszárnyak fogtak közre, mely a Szárnyas Vadkan fogadó cégéreként volt feltűntetve. Maga a fogadó, koszos és lelakott volt, mérget mertem volna rá venni, hogy belülről sem lehet jobb. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit kerestem itt, azt hiszem csak a tömeg elől menekültem ide, vagyis hát… jó volt ezzel áltatni magam. Ugyanis az igazság az volt, hogy mióta végignéztem a fotóalbumot, kínszenvedés volt minden egyes perc, mind a Roxfortban és mind itt a faluban.

Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezeken a helyszíneken boldog volt mással, de legfőképp azt nem tudtam feldolgozni, hogy mi van, ha ő csak azért űzi ezt az ostoba játékot velem, mert az ősömmel már nem lehet. Hiába éreztem becsapva magam, most mégis itt voltam a fogadó előtt, hisz Rá vártam. Nem sokkal azután, hogy visszatértem a Roxfortba, kaptam tőle a levelet, amiben a találka időpontja s helyszíne szerepelt. És bár hiába kezdtem el kételkedni benne, ahogy elolvastam sorait, izgatottság lett úrrá rajtam. Egyik percben elátkoztam, amiért képes volt magába bolondítani, másikban pedig mindennél jobban vágytam rá, hogy újból a karjai között lehessek.   

Egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy mit akarok, mert bár hiába éreztem minden egyes percben a hiányát, a lelkem mélyén éreztem, hogy ezt nem kéne, hogy veszélyes és ostoba dolog találkoznom vele, mégse tudtam ellenállni. Tudtam, hogy amint megjelenik, a karjai közé menekülök, hogy aztán elbújhassak a külvilág elől, pedig sokkal inkább kellett volna kérdőre vonnom, az álmaim, látomásaim végett.

Megpróbáltam összébb húzni magamon a kabátom, azonban a hideg még így is bekúszott a legkisebb réseken is, lefagyasztva testrészeim. Úgy éreztem, már órák óta üldögélek összekucorodva a kis padon, holott tisztában voltam vele, hogy még csak maximum húsz perc telt el, mióta leültem. Kesztyűs kezemmel kikotortam a szememből a hajam, és megpróbáltam a sapka alá gyűrni, ám a göndör fürtök makacson ellenálltak, majd visszahulltak vállaimra.

Minden egyes levegővételnél apró, mozdonygőz pamacsok hagyták el ajkaim, melyek egyre csak terebélyesedtek, végül pedig szétfoszlottak az enyhe ködben. A sötétszürke piszkos felhőkre bámulva latolgattam, hogy vajon mennyi ideig tartogatják magukban terhüket, mikor a kövér, ezerféle hópihék hada elkezdett özönleni belőlük. Mosolyogva figyeltem, ahogy vígan kergetőznek egymással, majd a földre pottyanva befedték azt.

Hangos torokköszörülés zavarta meg magányom, mire nyomban felvidultam, hogy végre megjött, és rögtön fel is kaptam a fejem, ám ahogy megláttam látogatóm, elborult a tekintetem.

- Scorpius! – biccentettem felé komoran.

- Roxanne! – utánozta kimért mozdulatom, azonban biztos voltam benne, hogy magában jól szórakozik rajtam. Lassú léptekkel elindult felém, majd közvetlen előttem megállt.

- Mi járatban errefelé? – kérdeztem csevegő hangon, majd lopva körbenéztem, hogy Xavier nincs-e a közelben.

- Őt ugyan várhatod! – közölte, mire megfagyott a vér az ereimben. Hisz az képtelenség, hogy tudjon róla! – Attól tartok, hogy a találkád a szeretőddel ma elmarad! Sajnos más dolga akadt! – magyarázta hideg mosollyal az arcán, mit legszívesebben egy pofonnal letöröltem volna onnan.

- Hazudsz! – sziszegtem a képébe, felemelkedve a padról, mire egész közel hajolt, hogy az illata már az orrom csiklandozta.

- Valóban? – suttogta az ajkaimra a szavakat. – Bizonyítsd be! – most már alig hozzáérve számhoz folytatta mondandóját, teljes tudatában annak, hogy még ezzel az apró érintéssel is mennyire felzaklat.

Hiába próbáltam tiltakozni, minden egyes porcikám vágyott a közelségére, még túlontúl is élénken élt bennem az emléke, ahhoz, hogy most hidegvérrel itt tudjak ülni anélkül, hogy nem bolondulok bele a gondolatába, hogy itt volt a lehetőség, én pedig elutasítottam.

Látta rajtam a tépelődést, így a tiltakozásom megelőzve, puha, kihűlt ajkait végre enyéimre tapasztotta, olyan érzéseket szabadítva fel bennem, amiknek már régóta nem szabadna magukba keríteniük. Úgy éreztem visszarepültem az időben, egy olyan korba, ahol még gondtalanul lehettem, nem kellett holmi látomások és zaklató álmokról gondolkodnom, ahol csak a szerelemnek és a mának éltem.

Minden nyűgöm-bajom elfeledtette velem ez a csók, azonban nemhogy elhúzódtam volna, csak még közelebb akartam lenni hozzá. Éreztem, hogy önelégült mosolyt ölt az arcára, jelen pillanatban, azonban cseppet sem érdekelt. Felkeltem a padról, majd nyakába csimpaszkodva vontam még közelebb magamhoz, ő válaszul átölelte derekam, majd felemelt, mire körbefontam lábaimmal keskeny csípőjét.

Úgy éreztem magam, mint aki egymaga benyalt pár üveg Lángnyelv whiskeyt, azonban még így is még többet akar belőle. Olyannyira elfeledtette velem a külvilágot, hogy az agyam teljesen tiszta volt, még egy kósza gondolat se zavarta meg a csendet. Csakis egyedül azt éreztem, hogy iszonyatosan vágyom rá, hogy most azonnal akarom.

A sapkám lepottyant a fejemről vehemensségemben, mire Scorpius rögtön hajamba fúrta ujjait, majd elszakadva számtól, nyakamat kezdte el kényeztetni. Nem hiába voltunk olyan nyerő páros, tökéletesen tudja, hogy mik a gyengéim. Most is teljesen elgyengültem a karjaiban, képtelen voltam még csak arra is, hogy értelmes mondatot összerakjak gondolatban, csak sóhajtozva élveztem, amint fogaival végigkarcolja, harapdálja nyakam. Az egész testem belebizsergett mozdulataiba és biztos voltam benne, hogy ha eddig nem állítottam le, most már biztos nem fogom.

- Scorpius! – hallottam meg a tétova hangot, így a srác feje fölött átlesve megláttam, amint Dorcas Amon minket bámul tátott szájjal. Mostanában egyre többet láttam a társaságában, így jogosan feltételezhettem, hogy a barátnője. – Scorpius! – szólt végre hangosabban, mire az elszakadt a nyakamtól, én pedig lekászálódtam róla és inkább vállába temettem szégyentől égő arcom. El tudtam képzelni, hogy szegény lány mit érezhet most, hisz egyszer már én is átéltem ezt, csak akkor történetesen már majdnem túl voltak mindenen, mikor rájuk találtam.

Egyrészről sajnáltam őt és szégyelltem magam, másrészről viszont a bensőmben lakó, zöldszemű szörnyeteg hízelkedve dörgölte volna magát Scorpiushoz, hisz eddig féltékenyen leste, amint ők turbékoltak.

- Amon! – biccentett a lány felé. Biztos voltam benne, hogy nyomban vette a figyelmeztetést, miszerint vége, abból, hogy a vezetéknevén hívta. – Tán találkozót beszéltünk meg mára? Mert ha igen, csak azt akartam mondani, hogy szakítok! – mondta ki a kegyetlen szavakat, olyan egyszerűséggel, mintha csak az időjárásról beszélgetnének. Hallottam, hogy a lánynak elakad a szava és biztos voltam benne, hogy már a könnyei is eleredtek, azonban felnézni még mindig nem mertem.

Mikor karjai gyengéden lehulltak rólam hátrébb húzódtam, vissza a padhoz, majd leültem rá. Úgy ziháltam, mintha most futottam volna körül háromszor az egész falut, a testem pedig még mindig érzékeny volt keze nyomán. Hallottam amint Scorp halkan, meggyőző hangon magyarázza neki, hogy így jobb lesz mindkettejüknek, mivel úgyse illenek össze. Dorcas pedig sorozatban gyártotta az ellenérveket, amikkel talán rábírhatná a fiút, hogy mégse rúgja ki, miközben zokogása egyre hangosabb lett.

Némán, lesunyt fejjel ültem, miközben azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és elnyelne. Hisz most épp azt tettem, amit világéletemben elítéltem, és ami miatt jómagam is szenvedtem, nem is oly rég. Még most is tisztán emlékeztem fékezhetetlen dühömre, hogy ha nem figyeltem oda mágiám felágaskodott körülöttem és valami zűrzavart okoztam. Aztán a tömény önsajnálatra, önvádra, miszerint biztos én vagyok a hibás a történtek miatt, hogy csakis egyedül én lehetek az oka, hogy egy másik nő karjaiban keresi a boldogságot.

Igaz, hogy nagy nehezen, de végül leküzdtem ezt az érzést, és önvádat, utána pedig csak a gyűlölet, és mérgem maradt iránta.

És most mégis itt vagyok, és azt hallgatom, ahogy szakít a barátnőjével, mert megcsalta velem. Egy gonosz hárpiának éreztem magam, nem voltam képes elhinni, hogy ezt tettem, egyetlen mentségemre az szólhat, hogy fogalmam sem volt, hogy együtt vannak, csupán annyit vettem észre, hogy egyre több időt töltenek a másikkal.

Úgy látszott meddő vitájuk véget ért, ugyanis Dorcas zokogása még inkább felhangosodott, ahogy végre tudatosult benne, hogy nem tud mit tenni. Óvatosan felpillantottam és még éppen láttam a sikátorban eltűnni vékony alakját. Hosszasan utána bámultam, próbáltam figyelembe se venni, hogy Scorpius időközben visszaért hozzám és mellém ült a padra.

- Sajnálom ezt a kis közjátékot! – szabadkozott, mire rákaptam tekintetem. – Nem éppen az eszéről híres, ez tény, de nem gondoltam volna, hogy ennyire rossz a felfogása! – vigyorgott rám, azzal a mosolyával, amitől mindig is a bugyimba olvadtam, most azonban próbáltam tartani magam, nem akartam ismét elgyengülni, azonban tudtam, hogy innentől fogva csak még inkább fogok rá vágyni.

- Ne légy bunkó! – mormogtam halkan, kerülve a tekintetét, amivel csak megbabonázna. Felpattantam, felszedtem a földről a sapkám, majd gyorsan leporoltam, és a zsebembe süllyesztettem a kezeimmel együtt. – Honnan tudsz Róla? – bukott ki belőlem a kérdés, mire újból az az önelégült, lélekromboló mosoly játszott az ajkain.

- Ha elmondanám, meg kéne, hogy ölj! – kelt fel a padról, majd, mintha a ragadozó cserkészné be a prédát, lassan elindult felém, szemeit végig enyéimbe mélyesztve.

- Honnan tudsz róla? – ismételtem meg a kérdést, már erélyesebben.

- Ezt tetszik! – jegyezte meg, ahogy elért és nyomban magához is szorított. – Imádom, mikor dühös vagy! Olyan… szexi! – suttogta a fülembe, forró lélegzete égette a bőröm.

- Gyűlöllek! – köptem a képébe, ő azonban egyszerűen kinevetett. Mindketten tudtuk, hogy ez az ócska hazugság koránt sem tükrözi érzéseim.

- Tudom! – felelte arcára erőltetett komolysággal, holott biztos voltam benne, hogy magában megint jól szórakozik rajtam.

Ajkai megint csak egyre közeledtek és hiába tettetem tiltakozásom, hihetetlenül vágyom rá, hogy ismét ízleljem őt. Amint a csók véget ért, felbátorodva löktem el magamtól és indultam ki a sikátorból, vissza a diákok színes forgatagába.

- Hamarosan találkozunk! – kiáltotta utánam, s visszafordulva láttam az ismerős mosolyt az arcán. – Tudom, hogy mennyire vágyódsz utánam!

- Azt csak hiszed! – kiabáltam vissza elszántan, hangom azonban még magamnak is hamisan csengett. Nevetése idegborzolóan hatott rám és még akkor is ezt véltem hallani, mikor kiérve az üzletsorokhoz a tömegbe vetettem magam.

Máris kellemesebben és megkönnyebbülten éreztem magam, ahogy kiértem a diákok közé. Képtelen voltam felfogni, hogy Scorpius, hogy lehet ilyen bunkó és öntelt, hiába ismertem már évek óta, tudtam, hogy ez az álarc, amit már annyira beleépült a személyiségébe, annyira a része lett, hogy már csak nagy ritkán volt őszinte, önfeledt pillanata, amikor nem kellett, arra ügyelnie, hogy megőrizze hidegvérét és senkinek se kellett megfelelnie.

- Roxy! – hallottam meg Jeremy Stone nyálas, megjátszott vidámságtól csengő hangját, mire kirázott a hideg. Próbáltam úgy tenni, mintha a nagy zsivajban nem is hallanám a hangját, becsusszantam egy magas srác elé, hogy még véletlenül se vegyen észre. Igaz, hogy így szinte rohannom kellett, nehogy még rám lépjen a srác, de semmi kedvem se volt egy Jeremyvel való beszélgetéshez.

Egyszerűen ki nem állhattam ezt a gyereket, előbb ugrottam volna fejest a Fekete tóba meztelenül, mindenféle bűbáj nélkül, télen, mint, hogy önszántamból leálljak vele diskurálni.

- Hát meg vagy! – lihegte a képembe, megfogva a karom. – Tán csak nem el akartál szökni előlem, rossz kislány? – folytatta szívdöglesztőnek szánt mosollyal, holott inkább hatott szánalmasnak.

Mivel nem válaszoltam, csak meredtem rá, felhúzott szemöldökkel, tökre nem érdekelsz nézéssel, a mosolya lehervadt és végre elengedte a kezem.

- Szóval, arra gondoltam, hogy mi lenne, ha randiznánk? Te gyönyörű vagy én pedig jóképű, nem gondolod, hogy ez egy égi jel arra vonatkozólag, hogy nekünk együtt kell lennünk? – tért vissza a mosoly az arcára, és egyre közelebb hajolt.

- Te ezt most komolyan gondolod? – tört ki belőlem a hangos nevetés, mikor már vagy öt perce meredt rám kíváncsian, várva a válaszom. – Ez most komoly? – kérdeztem rá, még mindig kacagva. Egyszerűen nem tudtam abbahagyni, már a könnyeim is kicsordultak nagy mulatságomban, és a térdeimre kellett támaszkodnom, hogy végre levegőt kapjak.

- Ohh… hát ez… Nagyon kedves tőled! Deeee… nem hinném, hogy élnék a lehetőséggel! – válaszoltam úgy vigyorogva, mint egy vadalma. Hiába nem akartam megbántani, az arcára pillantva láttam, hogy dacos sértődöttségbe borult.

- Nem értem, hogy ezen, mi olyan felettébb vicces! – felelte kimért hangon.

- Én… tényleg sajnálom, hogy kinevettelek! Csak tudod, te olyan jó pasi vagy, hogy sosem gondoltam volna, hogy egy ilyen hétköznapi teremtésen, mint rajtam valaha is megakad a szemed! – kezdtem hízelegni, hisz több órán is mellettem ült, így nem szándékoztam hosszútávon rosszban lenni vele, pláne, hogy a legutóbbi bájitaltan dolgozatomra is ő segített felkészülni. Láttam, hogy kedves szavaim, és kacérnak szánt mosolyom hatni kezd, ugyanis a durcás arckifejezés kezdett leolvadni arcáról.

- Nem hinném, hogy hétköznapi vagy. Sőt ami azt illeti, amióta csak a Roxfortba jöttél, felpezsdült az iskola. – felelte mosolyogva, mire majdnem felhorkantottam. Igaza volt, hogy mióta idejöttem, tényleg kicsit megváltoztak a dolgok. Bár nem feltétlenül olyan módon, mint ő gondolta. Már az elején tudtam, hogy itt sokan nem fognak elfogadni, hisz elvégre lány létemre, sokszor úgy viselkedem, mint egy fiú, és egymagamban is olyan csíntetteket hajtok végre, ami mélységes megbotránkozást és felháborodást vált ki az emberekből.

- Köszi! – válaszoltam tétován, hisz szerintem a legtöbben koránt sem így gondolkodtak rólam. Biztos voltam benne, hogy ahhoz képest mennyien utálnak, elenyésző arányban voltak azokkal, akik bírták a képemet.

- Szívesen! – szólt. – Na, és van programod a mai nap további részére? – kíváncsiskodott, mire megint felvontam a szemöldököm.

- Igen, azt terveztem, hogy végre beszerzem a karácsonyi ajándékokat a családomnak! – feleltem, máris nézelődve, hogy mégis merre menjek, hol kezdjem el.

Tétován pillogtam rá, mivel még mindig előttem állt, elzárva az utat, azonban mivel úgy tűnt nem szándékozik arrébb menni, gondoltam inkább szólok neki.

- Nos, nekem tényleg mennem kell! Ha nem akarok még a szünetben is ajándékokra vadászni, igencsak szednem kéne a lábaim és mindenkinek találni valami megfelelőt. Úgyhogy… - magyaráztam neki, célozva rá, hogy most tényleg nem érek rá.   

- Tudod mit? – kérdezett rá, újbóli megnyerőnek szánt mosollyal. – Elkísérlek! Gondolom úgyis kéne valaki, aki segít cipekedni! – tette fel ajánlatát, megfeszítve izmait, mire megint csak erős nevethetnékem támadt, de inkább elfojtottam magamban és somolyogva meredtem rá.

- Erre semmi szükség! Különben is, ha nem tűnt volna még fel, boszorkány vagyok, így nem hinném, hogy gondot fog okozni pár csomag! – szóltam neki, majd megelőzve tiltakozását az éppen mellettünk elhaladó lányklikk közepébe vetettem magam.

Felszabadulva vettem egy mély levegőt, majd árgus szemekkel lestem a különböző kirakatok kirakatát, hátha találok valami érdekeset. Az igazság az, hogy eddig akárhányszor is készítettem listát, hogy mégis kinek mit vegyek, mindig eltértem a tervezettől, mert mindig sikerült találnom valami még inkább a delikvenshez illő tárgyat.

Így az idén már nem is csináltam listát, legfeljebb fejben összegeztem, hogy mik jöhetnek szóba. Sablonos cuccokat semmiképp se akartam, úgy terveztem, hogy mindenki valami olyant kap, amiről biztos, hogy én jutok eszébe. Azonban mivel még lövésem se volt, hogy ez mi legyen, úgy döntöttem, minden jónak kinéző boltba betérek, majd ott szemrevételezem a felhozatalt.

Dideregve vonultam végig a szinte már kihalt utcákon, akinek csak volt egy kis esze, az már rég visszament a kastélyba és nem várta meg a besötétedést, ezzel együtt a még zordabb időt. Hát nekem nem volt ennyi eszem, ráadásul a végére annyira belelendültem a vásárlásba, hogy szinte alig bírtam abbahagyni. Mivel cipekedni nem volt kedvem, mindegyik boltban meghagytam, hogy szállítsák el hozzánk, innentől fogva pedig csak azt kellett kiokoskodnom, hogy mikor megérkeznek, én vegyem kézhez azokat.

Rettentő éhes voltam már, hisz a reggelim óta semmit sem ettem, ráadásul a fejfájásom is kezdett egyre elviselhetetlenebbé válni. Szó mi szó, nem voltam valami pazarul. Leginkább csak arra vágytam, hogy végre beérjek a kastélyba, majd egy finom vacsi után, visszavonuljak a szobámba egy jó nagy bögre habos kakaóval.

Semmi kedvem se volt a háztársaimhoz, pláne Scorpiust akartam elkerülni, hisz tudtam, ha meglátnám, vagy huzamosabb ideig lennék egy légtérben vele, biztos, hogy nem állná meg, hogy be ne szóljon valamit. Csak remélni tudtam, hogy nincs szekálós kedvében és békén hagy.  

Szerencsémre még nem zárták be a kaput, így gond nélkül bejutottam, majd szinte kopogó szemekkel, vacogva futottam be a nagy ajtón. Igaz, hogy kissé érdekes pillantásokkal jutalmaztak, amiért senkivel se törődve caplattam a Nagyterem felé, miközben lehámoztam magamról a cuccaim, ám ez most cseppet se foglalkoztatott.

Szinte úgy vetettem rá magam a kajára, mintha már hetek óta nem ettem volna. Mint mindig, most is a szokásos helyemre telepedtem, távolabb a többiektől. Szerencsére már eljutottunk odáig, hogy tudják, hogy evés közben engem inkább érdemes békén hagyni, ha nem akarnak morcos kedvemben találni.

Azonban nem örülhettem sokáig a magánynak, ugyanis nemsokára arra lettem figyelmes, hogy valaki mellém huppan, majd át is karolja a derekam, mire meglepetésemben félrenyeltem, így hevesen köhögve igyekeztem levegőt kapni.

- Azért ennyire nem kell örülnöd! – találtam szembe magam Scorpius pimasz vigyorával.

Miután sikerült abbahagynom a köhögést, csak meghökkenve meredtem rá, míg ő csak rendületlenül mosolygott tovább. Legszívesebben egy hatalmas pofonnal töröltem volna le onnan vigyorát, hogy végre észlelje, hogy bizony ő nem a mindenható.

- Abbahagynád a tapizásom? – kérdeztem rá felhúzott szemöldökkel.

- Nem kell megjátszanod a nagylányt, Cicám! Tudom, hogy élvezed! – vágott vissza, és még magamnak is szörnyű volt bevallani, de teljeséggel igaza volt.

- Ha azt képzeled, hogy mint az ügyeletes ribancod, aki egy ideig csak epekedik utánad, és mikor végre észreveszed s vágysz rá, nyomban ugrok, majd, mint egy kiképzett kéjnő, kedvedre teszek, hát akkor hatalmasat tévedsz Édes! – válaszoltam neki angyali mosollyal, azonban arca meg se rezdült.

- Én csak rád vágyom! – olyan komoly arccal és hangnemmel mondta mindezt, hogy egy percig, egy teljes egész percig hittem neki. A bolond szívem nyomban meglódult, és az eddig szoros jégpáncélba burkolt, iránta érzett érzelmeim is kezdtek újból felengedni. A bensőmben újbóli, halvány remény kezdett pislákolni arra vonatkozólag, hogy lehet, hogy tényleg komolyan gondolja, hogy tényleg… Szeret.

Dacosan megráztam fejem, hátha ezzel kitisztítom rózsaszín ködbe burkolt elmém, és igyekeztem lehiggadni. Még hogy szeret… Ugyan már kislány… Ennyire buta még te se lehetsz! Ha szeretne… szeretett volna, nem teszi azt, amit…- gyorsan kizártam betolakodó gondolataim, majd visszafordultam felé.

- Tudod… Ha ezt előbb mondod, talán még el is hiszem! De így, hogy gátlástalanul kihasználtál és megcsaltál… már egy szavad sem hiszem el! – vallottam be érzéseim, s lelkemről olyan mázsás súlyt hullt le, hogy attól féltem valaki más is meghallja koppanását.

Olyannyira megkönnyebbültem, hogy szinte még a légzés is könnyebben ment, mintha az eddig magamba fojtott indulatok egy rész végre távozott volna belőlem, és ez hihetetlen nyugodtsággal töltött el.

Félve néztem szemébe, és mintha fájdalmat, s megbánást láttam volna azokban az ezüstszürke íriszekben. Nem tudtam mire vélni ezt, egészen addig a napig éltem teljes hitében annak, hogy tényleg csak kihasznált, azonban látva a szemében tükröző érzéseit kezdtem el felfogni, hogy talán nem csak ennyiből áll az igazság, hogy én voltam a bolond, amiért nem hallgattam meg, csak elrohantam onnan.

Keserű sóhaj kérődzött ki ajkaimon, és épp nyitottam volna ki ajkaim, hogy mondjak valamit, mikor a bal oldalamról egy eperszőke lobonccal megáldott, igencsak gebe lány robbant a képbe, majd nyomban Scorpius ölébe vetette magát.

- Jaaaaajj Scorpi, mááár annyira hiányoztál! – nyújtotta el a szavakat, közben a srác pólóját simogatva, mire utoljára még láttam villanni valamit Scorpius szemében, aztán arca felvette a tökéletes szívdöglesztő maszkot. Tekintetét a lányra szegezte, s ajkain pontosan olyan mosoly játszott, mit nem rég nekem szánt.

- Te is nekem Kiscicám! Remélem nem unatkoztál nagyon nélkülem! – búgta, és mind szavai, s mind megmozdulása úgy hatottak, eddig reménykedő, érzékeny szívemnek, mind a tőrdöfések.

- Elvoltunk a csajokkal! És neked milyen volt a napod? – kérdezett vissza a csitri, miközben hatalmas pilláit rebegtette.

- Iszonyúan rettenetes! Ha elmesélném, el se hinnéd, miket kellett ma kiállnom! – magyarázta Scorpius, mire még a levegő is elakadt bennem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ezt mondta. – Eszméletlenül kívánlak! –dörmögte, majd nyomban ajkaira is hajolt, mikor úgy döntöttem, hogy nekem mára elég ebből.

Felpattantam, majd amilyen gyorsan csak tudtam, összeszedtem cuccaim, s kifutottam a teremből. Igaz, hogy a vacsora még koránt sem ért véget, nem tehettem meg, hogy bent maradok, egyszerűen képtelen lettem volna rá. A könnyek sebesen szántották végig arcom, legszívesebben már zokogtam volna, ahogy kiérve a folyosókra futásnak eredtem.

Fogalmam sem volt, hogy hova megyek vagy, hogy egyáltalán merre megyek, de nem is számított. Senkit sem akartam a közelemben tudni, nem hittem el, hogy ismét összetörte a szívem, hogy megint csak játszadozott velem, mikor én a buta szívemmel már megint hinni kezdtem kettőnkben.