4. Masquerade ball

A hetek olyan gyorsan elrepültek, hogy azon vettem észre magam, hogy már két hónapja rontom a levegőt a Roxfort falai között. Igazából semmi érdemleges nem történt, az álmaim ugyanúgy folytatódtak és akárhányszor tömegben voltam, folyton-folyvást látni véltem Őt, amint titokzatos mosollyal, várakozva néz rám. Nem egyszer fordult elő, hogy amint megláttam, lökdösődve rohantam a nyomába, ám mire utolérhettem volna, mindig elfoszlott, mintha soha nem is járt volna ott. Napról napra egyre jobban elzárkóztam az emberektől és igazából az okát se tudtam, hogy miért.  

Mivel beléptünk a decemberbe, ezzel közeledve a karácsonyhoz, az aranyvérű báli szezon is kezdetét vette. Így történt, hogy már a második hétvégémet töltöttem otthon, most is a szobámban voltam, s egy sámlin állva tűrtem, hogy a talárkészítő végre befejezze a már szinte feketébe hajló, mélykék ruhát.

Maga a ruha egészen a csípőmig rám simult, onnan pedig lágy redőkben ért a padlóig. Az anyaga selyem, a felsőrész pánt nélküli, fekete tülldíszítéssel. Amint kész lett, levettem a ruhát, aztán amíg elkészülődtem, beakasztottam a szekrénybe. Bevonultam a fürdőmbe, teleengedtem a hatalmas, márvány sarokkádat meleg vízzel, majd miután mindenféle olajt, és fürdősót beleszórtam, levettem a fehérneműm, majd beleereszkedtem.

A víz teljesen ellazított, ami rám is fért, tekintve, hogy elég nehéz hetet tudhattam magam mögött. Nem elég, hogy extra mennyiségű tanulnivalót kaptunk, a héten alig tudtam kipihenni magam, köszönhetően az álmaimnak, melyek éjszakáról éjszakára ismétlődtek, sokszor még napközben is megoldásukon töprengtem. Azonban hiába törtem a fejem és forgattam fel a könyvtár valamennyi szegletét, hátha találok valami apró támpontot, amiből aztán kiindulhatok, az égvilágon semmit sem találtam, ami magyarázatot adhatott volna a jelenségre.

Mondhatni, hogy már teljesen kikészültem, ez az ügy kezdett egyre inkább rám telepedni, befolyt a hétköznapjaimba, s olyan láthatatlanul, fokozatos épült be az életembe, hogy mire észhez tértem, már szerves része volt a mindennapjaimnak. Miután kiáztattam magam és megmostam a hajam, felvettem a ruhát a hozzá való, fekete kövekkel kirakott, magassarkú szandált, majd megszárítottam a hajam, a felét kicsit feltupírozva hátrafogtam, míg a többi szoros csigákban hullt a vállaimra. A szemeim feketével kontúroztam, majd kevés pirosítót tettem még arcomra. Köszönhetően az apai ágon örökölt véla géneknek, a bőrömmel sosem volt problémám, és aminek még inkább örültem, hogy a szám eredendően sötét málna színű, így maximum csak szájfényt kell használnom.

Magamra kaptam még a fekete, bársony bélelt köpenyem, majd kisiettem a szobámból, így is késésben voltam cseppet, nem csoda, hogy a hallba érve már az egész család csak rám várt. Anyám most is csodálatosan, méltóságteljesen nézett ki lila ruhájában, míg apám és bátyám szívdöglesztően mutattak a majdnem egyforma, fekete talárjukban.

– Elbűvölő vagy! – fogadott bátyám, mire szüleim csak helyeseltek, majd a szalonba siettünk, hogy hopporral tegyük meg az utat. Elsőként szálltam ki az impozáns, kissé csicsás hallban, majd az elém siető házimanó kezébe nyomtam a köpenyem, miután szüleim is megérkeztek együtt sétáltunk be a bálterembe.

Az ajtaja előtt nem sokkal azonban megállítottak, és mielőtt a bent tartózkodok megláthattak volna, mindegyiküknek különböző, hozzánk illő maszkot varázsoltak a kezébe, majd miután feltettük, végre betértünk az ízlésesen berendezett terembe.

Kellemes zene hallatszott, a táncparkett máris zsúfolásig volt különböző ruhájú, maszkú emberekkel, akik sebesen forogtak az ütemes zenére, a terem két oldalán pedig kerek asztalok sorakoztak, ahol jóízű beszélgetések folytak. Szüleim nyomban a házigazda keresésére indultak, míg Ax a karját nyújtva felém invitált táncolni.

Így nemsokára már mi is a színes tömegben találtuk magunkat. Iszonyatosan élveztem, hogy köszönhetően az álarcnak senki sem ismer fel, hogy egyik aranyvérű ficsúr se zavarta meg még estém.

Tekintve, hogy lassan elérem a tizenhetet, ezzel a nagykorúságom, egyre inkább kezdtek irántam érdeklődni az elit családok, akik feleséget kerestek fiaiknak, és ez felettébb aggasztóan hatott rám. Mert hiába volt szabadosabb a családunk, mint a többi aranyvérű, szüleim a hagyományok elkötelezett hívei maradtak, így már kiskorom óta tudom, hogy amint elérem a nagykorúságom, férjhez kell mennem. Ráadásul egy olyan férfihoz, akit a szüleim választanak ki, és nekem semmi beleszólási jogom sem lesz ebben. Csak reménykedni tudtam, hogy mint a szüleim, én is szimpatizálni fogok a jövendőbelimmel, ami talán az idő múltával átalakulhat szerelemmé.

– Lekérhetném a hölgyet? – hallottam meg a világ, legselymesebb, és egyszerre legmélyebb hangját, mely jóleső borzongást váltott ki belőlem. Kíváncsian pillantottam a magas, fekete hajú idegen felé, ki fekete szemeit mereven rám szegezve várta bátyám válaszát.

– Természetesen! – mondta ki Ax a végszót, és eloldalgott.

Az idegen úgy ölelte át a derekam, mintha attól félne, hogy porcelánból vagyok, s menten szétroppanok, ha megszorít. Még csak nem is észleltem, hogy milyen zene szól, csak hagytam, hogy vezessen, és hihetetlenül élveztem közelségét. Már maga az is élvezettel töltött el, ahogy keze a hátamon nyugodott, mintha az a fekete szempár folyton folyvást örvénylett volna, és meglepődve konstatáltam, hogy a titokzatos fiúval van dolgom, akiről folyton folyvást álmodtam, és akit annyiszor láttam eltűnni a kastélyban. Egyszerűen nem mertem elhinni, hogy tényleg ő, hogy annyi kutatás után, végre itt van, ennyire közel hozzám. Ahogy felidéződtek bennem az emlékek, mintha tűzbe lobbant volna a testem, iszonyúan kívántam őt. Minden egyes porcikám érezni akarta őt, s minden egyes sejtem sikítva követelte az idegen közelségét.

– A gyönyörűséged felbecsülhetetlen! – formálták a szavakat csókolnivaló ajkai, mire erős önuralomra volt szükségem, nehogy nyomban megtegyem az agyamban lejátszódó képeket, melyek szerint szorosan hozzápréselem magam, majd a puha, éjfekete tincsekbe fúrva ujjaim kapok szája után. Egyfajta kellemes, ám vággyal teli bódultság kezdett úrrá lenni rajtam, mely egyszerre szólaltatta meg a vészcsengőt a fejemben, hogy itt talán valami nem stimmel, és ezzel egy időben kezdtem még közelebb húzódni hozzá.

Visszagondolva fogalmam sincs, hogy mégis hogyan sétáltam ki a teremből, hogy egyáltalán a saját lábaimon billegtem-e ki a folyósóra, követve őt.

Csakis arra emlékszem, hogy amint kiértünk a folyosóra, olyan vehemenciával kapott utánam, hogy egy pillanatra még én is beleszédültem hevébe. Mohon viszonoztam csókjait, és amint szája nyakamra tévedt kellemes sóhajok, s egy oly rég elfeledettnek vélt név tört fel belőlem.

– Xavier! – Szinte már kínzó lassúsággal húzott a szobába, majd ahogy beértünk, bezárta azt, és az álarcot letépve arcomról kezdett el ismét csókolni, miközben egyik kezével a ruhám fűzőjéhez nyúlt, majd egy mozdulattal széttépte azt, mire a mélykék selyem halkan surrogva hullt a földre.

Most, hogy már csak a fekete csipkés fehérneműm volt rajtam, fekete harisnyával, harisnyatartóval, újra felsejlett bennem a gondolat, mely szerint inkább most azonnal el kéne menekülnöm, mint, hogy az idegen karjaiba omoljak. Ám ahogy kezei végig simítottak csupasz hasamon és ajkai újból utat találtak nyakamhoz, egyszeriben minden ellenkezésem elszállt, és behunyt szemmel élveztem, hogy az ősi ösztön egyre inkább maga alá temet, majd elbódítja elmém.

Az ébenfa baldachinos ágyon hevertem, a méregzöld ágytakaróba burkolózva, Xaviert figyelve, aki nekem háttal állt a kandalló előtt, a táncoló tűzet figyelve. Egy szót sem szóltunk egymáshoz, én csak néztem őt, ő pedig gondolataiba merülve töprengett valamin, amit talán tudni se akartam.

Mérhetetlen boldogság uralta bensőm, és még most is alig bírtam elhinni, mi történt. Hisz eddig akárhányszor láttam, végül mindig arra jutottam, hogy még csak nem is valós személyiség, hogy ő csak egy ábránd buborékból kilibbenő álomfoszlány, az elmém játéka. Ő azonban ezt megcáfolva bizonyította, hogy nagyon is élő és valós személy.

Az időérzékem teljesen csődöt mondott, fogalmam sem volt, hogy mennyi idő telhetett el, mióta eljöttünk a bálteremből, azonban úgy éreztem, ez most nem is érdekel, hisz akármennyi időt is tölthetek vele, azt ki kell használnom. Még mindig féltem, hogy mint szokott, nyomban eltűnik, és én a könnyeimben fuldokolva, csalódottan ébredek fel az ágyamban.

Ez volt az, amit a legkevésbé sem akartam, bízni akartam abban, hogy ő tényleg létezik. Hihetetlen módon volt szükségem rá, ha már egy olyan nap is telt el, mikor nem jelent meg álmomban, vagy nem véltem látni a tömegben, szörnyű letargia sújtott rám, és inkább bele se mertem gondolni, hogy ezek után milyen lenne, ha eltűnne. Nehézkés sóhajt hallatott, majd megfordult, és hozzám sétálva leült az ágyra. Gyorsan feltornáztam magam, hogy még közelebb legyek hozzá, s csillogó szemekkel vártam mondandóját.

– Mennem kell! – szólalt meg végre, mire nyomban könnyek szöktek a szemembe. Mikor észrevette, tenyerét arcomra simította, én pedig hálás cica módjára fúrtam arcom a puha tenyérbe.

– Eljössz még? – kérdeztem fojtott hangon, és már előre féltem a választól. Nem tudtam elképzelni annál kínzóbb dolgot, hogy nem láthatom, nem érinthetem, nem beszélhetek vele többet.

– Ígérem! – jött a felelet, mire az eddig a félelemtől a szívemre nehezedett mázsás súly lehullt, és kipirult arccal, mosolyogva meredtem rá.

Lehajolt hozzám, majd egy utolsó csókot nyomva ajkaimra öltözött fel és magamra hagyott a szobában. Pár percig még mozdulatlanul feküdtem ott, ujjaimat a csókja után még mindig izzó ajkaimra téve.

Lassan, szinte gépiesen keltem ki az ágyból, majd a fürdőbe menve szedtem rendbe magam. Ahogy magamra szórtam egy frissítő bűbájt, kitisztult a fejem, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy annak ellenére szeretkeztem Xavierrel, hogy még csak nem is ismerem. Mégis olyan sajgást éreztem a bensőmben még most is, hogy egyszerűen nem tekinthettem el e ténytől. Ha csak rá gondoltam, egy mélyről jövő, szinte már elemi szintű érzés öntött el, és ez nem volt más, mint az élénk vággyal égő, sejtjeimbe maró szerelem.

Miután újból szalonképessé tettem magam, visszamenve láttam, hogy minden aggályom hiába valónak bizonyult, ugyanis olybá tűnt, nem hogy keresésemre indultak volna, de még csak észre se vették, hogy órákig távolt voltam. A parkett még mindig tele volt, ahogy szüleim felé pillantottam láttam, hogy még mindig Lincourtékkel beszélgetnek, míg bátyám a terem túlsó végében állt Lillian Collinsszal együtt, és beszélgetésüket olykor-olykor vidám nevetésük szakította félbe.

Aki csak rájuk nézett, jogosan hihette, hogy egy párt alkotnak, azonban szüleink és Lily szülei legnagyobb sajnálatára, csak egy nagyon szoros barátságról volt szó, amit még az is erősített, hogy Lily, amint végzett a suliban, hozzáment a mugli származású Elliot Dumarhoz, ellenszegülve szüleinek.

Rettentően tiszteltem ezért a tettéért, én sose lettem volna képes ilyet tenni a szüleimmel, igaz, hogy lázadoztam, de sose mondtam volna nekik nyíltan ellent, ahhoz túlságosan is nyuszi vagyok. Ráadásként, nem is lett volna ki miatt tiltakoznom, hisz hiába sikoltozott minden egyes sejtem még a gondolatára is, nem fűzhettem sok reményt ahhoz, hogy hamarosan újra látom Xaviert.

Kis hezitálás után Axelék felé vettem az irányt, akik ahogy meglátták jöttem, elmosolyodtak. Amint lefékeztem, Lily a nyakamba vetette magát és örömteli hangon lelkendezte, hogy Elliottal babát várnak, mire csak gratuláltam és én is befolytam a beszélgetés folyamába. Nemsokára anyánk szólt, hogy ideje menni, így miután elbúcsúztunk Lilytől, hazamentünk.

Fáradtságra hivatkozva nyomban visszavonultam a szobámba, és egy gyors fürdés után befeküdtem az ágyba, azonban amennyire pörgött az agyam, képtelen voltam elaludni, ahhoz túlságosan is foglalkoztattak a ma történt dolgok. Leosontam a földszintre, majd a manóktól szerzett habos kakaóval a kezemben visszamentem a szobámba, és az ablakülésbe kiülve próbáltam valami magyarázatot adni érzéseimre.

Úgy éreztem, az egész bensőm sajogva jajgat a hiányáért, hogy ebben a pillanatban bármit megadnék, csak hogy a karjai közt lehessek. Teljesen tanácstalan voltam a saját érzéseimmel kapcsolatban, hisz ha úgy vesszük, még csak nem ismertem, hisz semmit sem tudtam róla a nevén kívül, mégis annyira biztos voltam abban, hogy szeretem, mint még soha semmiben. Valami titokzatos ősi módon úgy éreztem, mindenkinél jobban ismer, hogy – ha nem is ebben az életben – de már egy egész életet leéltem mellette. Hosszú szenvedések árán végre ágyba bújtam, épp mikor a Nap is felbukkant a horizonton, s a hóra vetülő narancssárga fény ezerfelé szóródott szét, gyönyörű látványt adva. Most szerencsére amint behunytam szemeim, elaludtam.

Ugyanazon a gyönyörű réten jártam, ahol már megannyiszor, a virágok édeskés illata megtöltötte a levegőt, a kellemes szellő borzolta a hajam, mely most meglepően hosszú volt. A nap kellemes meleggel sütött, arcom felfordítottam és élveztem, amint a fák résein beomló fény épp ráesik. A megszokott patakcsobogás mellet most emberek beszélgetéseinek zaja hallatszott, melyet egy-egy szívet melengető, gyöngyöző gyermeki kacaj szakított félbe. Az elmém teljesen üres volt, csak élveztem, hogy minden nyűgöm-bajom magam mögött hagyhatom, és nem törődve a következményekkel, csak magam lehetek.

– Anya! – hallottam egy kisfiú hangját, ahogy közelebb értem a tisztáshoz, és már a réten fellelhető megannyi ember is kirajzolódott. Mivel a gyermek egyre közelebb jött és aranybarna szemeit rám szegezte, a hátam mögé néztem, hátha ott az anyja, azonban se mögöttem, se mellettem nem volt senki. – Mi a baj, anya? – szegezte nekem a kérdést, ahogy meglátta zavarodottságom, én pedig egyszeriben megvilágosodtam: hisz ez a fiú az én fiam! Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, valahol elhittem, hogy tényleg az én gyermekem, valahol pedig, az agyam egy hátsó szegletében azért még ott kopácsolt magára felhívva a figyelmet egy makacs gondolat, miszerint ez lehetetlen.

– Semmi baj! – válaszoltam vontatottan, mivel a kisfiú szemei még mindig kíváncsian fürkésztek.

Ránézésre hároméves forma lehetett, fekete haja a szemébe hullott és ugyanolyan kreol színű volt a bőre, mint Xaviernek, aki épp ekkor kezdett el felénk sétálni.

A kisfiú kezeit ölelésre tárva jelezte óhaját, így tétovázva ugyan, de felvettem, és egyszerűen képtelen voltam hinni a szemeimnek, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy én is hozzájárultam a kezemben tartott csodához.

– Anyád biztos fáradt! Nem kéne most nyüstölnöd, Aubrey! – szólt Xavier amint hozzánk ért, én azonban a világ összes kincséért se adtam volna ki kezeimből a fiam. Mikor látta, hogy semmi esély rá, hogy Aubrey leszálljon az ölemből, csak elmosolyodott, és mindkettőnket átölelve nyomott csókot a számra, melyet fiúnk boldog kacagása kísért. Az eddigi álmaim közül is ez volt a legfurcsább, annyira valóságos volt, hogy szinte már abban kezdtem kételkedni, hogy az eddig valósnak vélt világ volt csak álom, és igazából ide tartozom.

Olybá tűnt, napokat, heteket töltöttem el ott, így mikor a látomás foszladozni kezdett, kétségbeesett kiáltások hagyták el ajkaim és görcsösen próbáltam kapaszkodni az álomba, azonban az menthetetlenül szétfoszlott ujjaim között, s már csak a narancssárga derengést láttam a szemhéjam belsején. Dacosan összeszorítottam azokat, szinte kényszerítettem magam, hogy álomba merüljek, ám minden próbálkozásom hiábavalónak bizonyult, így hevesen pergő könnyekkel ültem fel. Legszívesebben törtem-zúztam volna, amiért nem tudok visszajutni.

Keservesen zokogva másztam ki az ágyból, úgy éreztem, mindennek vége azzal, hogy nem lehetek velük. A szívem szakadt meg a meg nem született fiamért, aki talán csak az elmém szüleménye, mégis oly erősen éreztem a hiányát, hogy levegőhiány szorította össze mellkasom.

Nagy nehezen kitántorogtam a fürdőmbe, majd a zuhany alá állva próbáltam túllenni a hisztérián – azonban a könnyeim ugyanolyan sebesen folytak végig arcomon, az agyam pedig, még tovább lendítve keserűségemen, sorra játszotta a látomásban eltöltött idő képkockáit. Tehetetlenül csuklottam össze, majd a zuhanytálcán összegömbölyödve hagytam, hogy az érzés maga alá gyűrjön.

Miután sikerült abbahagynom a sírást és nagyjából az arcomról is sikerült eltűntetnem nyomait, felöltöztem, majd végre kimerészkedtem szobámból. Köszönhetően, hogy a délelőttöm végigszenvedtem, nem csodálkoztam, mikor követve a zajokat, az ebédlőbe érve láttam, hogy az asztal már meg van terítve, s hogy már csak bátyám és én hiányzunk onnan.

– Szia, nyuszi! Jól aludtál? – kérdezte apám kedves mosollyal, mire csak vontatottan bólintottam, úgy éreztem, ha megszólalok, egyből elárulom cudar hangulatom, akkor aztán pedig addig nem hagynak békén, amíg mindent ki nem tálalok nekik.

Mikor Ax kómás fejjel végre tiszteletét tette, puszit nyomott a fejemre, majd leült mellém, a manók pedig kihozták az ételt. Sajnos a családomnak kezdett feltűnni, hogy csak turkálom az ételt és pár kanál levesnél többet nem eszek, ami nálam feldúlt lelkiállapotom velejárója, mikor ideges vagyok, vagy csak bánt valami, képtelen vagyok enni.

– Mi a baj, Roxanne? – tudakolta anyám üres tányéromat fürkészve.

– Semmi bajom! Csak… fáj a fejem! – feleltem tétován, számat rágcsálva. Már egész kiskorom óta fejfájós vagyok, így tudtam, ha ezzel védekezem, megértik.

– Nem akarsz bemenni az ispotályba? – kérdezett vissza anyám, mire csak dacosan megráztam a fejem és ezzel lezártnak is tekintettem ezt a témát. Kezdett elegem lenni a kérdezősködésből, holott tudtam, hogy csak azért teszik, mert szeretnek. Ám képtelen voltam továbbhallgatni még több aggodalmaskodó kérdést, mikor ilyen rossz állapotban voltam.

Iszonyatos fáradtnak éreztem magam, mind fizikailag s mind mentálisan, azonban tudtam, hogy huzamosabb ideig képtelen leszek lehunyni a szemem és álomba merülni, altató bájital nélkül. Szerencsére hamar végeztünk az étkezéssel, így mikor elkezdték leszedni az asztalt, gyorsan felpattantam, mielőtt még bárki marasztalásra bírhatott volna, majd felfutottam az emeletre, hogy a legfelső könyvtár magányát élvezzem.

Ez a könyvtár elvileg tiltott volt számomra, tekintve hogy rendkívül értékes, messze földön ritka kötetek sorakoztak itt, ám ez engem cseppet se zavart. Az egész házban ez volt a legkedvesebb helységem, rögtön utána pedig a szobám. Meggyújtottam a gyertyákat, majd a létrát egy hátsó polchoz irányítva másztam fel a tetejére. Így már majdnem a plafonig ért a fejem, ezért lejjebb léptem egy fokot, és a bőrkötéses kötetek között kutattam olvasnivaló után.

Ám egyikhez se volt igazán kedvem, hisz mint rájöttem, pont a bájitaloknál voltam, így óvatosan arrább húztam a létrát a polc szegélyébe kapaszkodva, közben magamban rimánkodva, hogy le ne essek. A következő sorhoz érve különös dologra bukkantam, ugyanis ahogy megnéztem a könyvek gerincét és borítását, cím egyiken se volt, csak egy-kettőn díszes mintázat. Találomra kivettem egy vörös, bársonykötésű könyvecskét, amire arany színnel varázslények voltak rajzolva, ahogy lefújtam róla a port, az állatok életre keltek, az unikornisok vidáman nyerítve indultak vágtának, hogy aztán a könyv hátlapján bukkanjanak föl.

Igaz, hogy hallottam már ilyen bűvös könyvekről, de még eggyel se találkoztam, így csodálkozó mosollyal figyeltem, amint az apró állatok körbe-körbe szaladgálnak a borítón. Úgy döntöttem, ez lesz a megfelelő könyv számomra, így lassan lelépegettem a lépcsőn, majd a polcok közti szűk folyosón a szoba elejébe siettem, hogy letelepedjek egy kanapéra.

Lábaimat magam alá húzva foglaltam helyet, majd kinyitottam a könyvecskét. Az első oldalon vérvörös tintával, gyöngybetűkkel írták fel a tulajdonosa nevét: Delilah Hazel May. Naplóra számítottam, ám egyet lapozva rájöttem, hogy tévedtem, ugyanis a tévesen naplónak ítélt könyv helyett, egy fotóalbum volt. Az első lapokon egy élénkvörös hajú kislány szerepelt, hasonlóságunk végett azt hittem, összekeverték fotóink, s valahogy az enyéim keveredtek ebbe az albumba.  Ahogy forgattam a lapokat, a fotókon izgő-mozgó lány kezdett egyre inkább hasonlítani rám, ahogy az évek haladtak, mintha magamat láttam volna a képeken. Az iskolás képeken, a barátaival, vagy csak a családjával ugyanaz az idióta vigyor ült a képén, mint nekem szokott, azonban a következő oldalra lapozva teljesen ledöbbentem, az album pedig tompán puffanva landolt a földön.

Lesokkolódva ültem, és egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy a szemeim elé terülő képek igazak. Azokon ugyanis egy számomra nagyon is ismerős srác feszített, roxforti egyenruhában. A bal oldali képen egyedül volt, s a távolból integetett, és mosolygott a kamerába, míg a bal oldalin a hasonmásommal ölelkezve álltak, és egymásra mosolyogva, szerelmesen bújtak össze.

Érthetetlen módon olyan harag és féltékenység öntött el, mint még soha, és legszívesebben azonnal megkerestem volna a képen szereplő illetőt, hogy végre magyarázatot kérhessek tőle a miértekre.