Dühösen zokogva csuklottam össze az avarban, mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajtam – iszonyúan fájt, hogy nem tudtam odamenni, hogy még csak meg se tudtam moccanni. Sírva gömbölyödtem össze a földön, majd szemeim szorosan lehunyva próbáltam úrrá lenni az érzésen. Hirtelen óvó karok öleltek körül és felemelve cipelni kezdtek visszafelé. Ahogy kinyitottam szemem, megláttam azt a mindennél jobban imádott acélkék szempárt, melyek most aggódva fürkésztek. Hüppögve bújtam a mellkasához, s ahogy távolodtunk, úgy éreztem, egy hatalmas darabot kivájtak a mellkasomból. Fuldokolva kezdtem el újból zokogni, mert úgy éreztem, menten szétrobbanok.
– Ne sírj! Semmi baj! – suttogta fülembe és puszit nyomott hajamra. Ahogy kezdtem megszokni a fájdalmat, egyre jobban lecsillapodtam, és már csak szipogva bámultam az erdőt…
Olyan hirtelen ébredtem fel, mintha pofon vágtak volna; zihálva ültem fel a baldachinos ágyban.
Várjunk csak, mégis hogy kerülök az ágyamba? Hisz a klubhelyiségben aludtam el… és arra csak emlékeznék, ha mégis felvánszorogtam volna, vagy nem? – gondolkodtam magamban.
Hajamba túrva dőltem vissza a puha párnára, azonban valami nyomta a fejem, így gyorsan előhalásztam a gyönyörű szép, majdhogynem fekete rózsát és hitetlenkedve forgattam ujjaim között.
– Ez azért furcsa! – jegyeztem meg csak úgy magamnak, majd a virágot leraktam az éjjeliszekrényre, aztán a fürdőbe sétáltam. Megmosakodtam, fogat mostam, felkötöttem a hajam és kisminkeltem magam. Felvettem egy fekete csőnacit egy egyszerű, sötétzöld pólóval és a kedvenc fekete kapucnis pulcsim. Gyorsan felkaptam még az egykoron fehér, ma már vajszínű tornacipőm és kisétáltam a nyüzsgő folyosóra.
Még mindig megbámultak, páran össze is súgtak a hátam mögött, de jelen pillanatban jobban foglalkoztatott, hogy az éjjel hogyan kerültem vissza a szobámba és hogy kitől kaphattam a rózsát. Mire a klubhelyiségbe értem, már össze tudtam kapcsolni a két eseményt, arra jutottam, aki felvitt a szobámba hagyta ott a virágot.
Azonban ami még ennél is jobban foglalkoztatott, az az álmom volt, szinte még most is éreztem azt a késztetést a lelkemben, hogy azonnal rohanjak ki az iskolából, hogy induljak keresésére. Igaz, nem tudtam, mit is kéne megkeresnem, ám biztos voltam benne, hogy könnyedén megtalálnám.
Ahogy kiértem a folyosóra és az ablakokból már láttam az erdőt, nőtt bennem a késztetés, szinte már éreztem, ahogy megfeszülnek az izmok a lábamban, miközben rohanok. Sóhajtva megráztam fejem, kizárva az ostoba gondolatot, ám a háttérben még mindig ott láttam az erdőt.
Mivel nem tudtam, merre is van a Nagyterem, követtem egy csapat előttem viháncoló lányt, és inkább a csacsogásukra figyeltem, mint az agyamban újra és újra bekúszó képre, miszerint az erdőben bolyongok. Mire célunkhoz értünk, már megtudtam, hogy egy bizonyos Alexander Bauval mennyire „überhelyes”, és hogy az a „lotyó” Moya Danes megint a barátnője.
Körül se nézve ültem le ismét az asztal végére, álmosan kortyolgattam a tejeskávém. Most is nagy volt a zsivaj, így kezdődő fejfájással gyűrtem le egy fél tál müzlit a torkomon, ám végül úgy döntöttem feladom, és inkább még egy bögre kávét ittam. Az asztalra könyökölve kezdtem el pásztázni a szürke felhőkkel takart égboltot, amely esőt ígért, s ezzel együtt nekem sétát. Imádok az esőben sétálni, úgy érzem, mintha az kitisztítaná a fejem és utána könnyebben tudnék gondolkodni. Hümmögve néztem körbe a klikkekbe verődő diákokon, majd amikor megláttam Jameséket, egyből megbántam, amiért nem könyörögtem a süvegnek, hogy a Griffendélbe kerülhessek.
Amióta az eszem tudom, társasági lény voltam, szinte mindennek ott voltam a közepén és legtöbbször még az értelmi szerzőt is tisztelhettem magamban. Tudtam, hogy nem lesznek egyből barátaim, de azért reménykedtem, hogy Jamie nem így fog állni a dolgokhoz, hogy hiába lettem mardis, azért mi még barátok maradunk. Igaz, hogy Al is mardis, de ők ketten sose álltak túl közel egymáshoz, így szerintem nem is bánják, hogy nem kell olyan sokat törődniük egymással.
Bezzeg Axel és én, mi egész kiskorunkban össze voltunk nőve, mindig rosszalkodtunk és szerencsére apa mindig falazott nekünk anya előtt. Aztán mikor a bátyám suliba került, mivel év közben nem igazán tudtunk találkozni, egyre inkább átszoktam a szomszéd telken lakó Potterékhez. Először csak Jamesszel haverkodtam, ám hamarosan rájöttem, hogy Albusnál nagyobb szövetségest sehol máshol nem találhatok. A fiúk már kiskorukban se játszottak együtt olyan sokat, de mivel én mindkettejük barátja voltam, sokszor veszekedésbe torkollott egy-egy játék. Aztán James is suliba ment, Albusszal pedig még inkább összebarátkoztunk, ő tényleg az a típusú ember, akiben feltétel nélkül megbízhatsz, mert sose árulna el, mégis benne van a mókában. Mikor mi is suliba mentünk, majd én a Beauxbatonsba kerültem, mindhárom fiúnak küldözgettem szorgalmasan a leveleimet a csínytevéseimről, vagy éppen cselekménydús napjaimról.
Szinte minden nyarat együtt töltöttünk, ahol aztán megismertem Scorpiust is. Már elsőre elkönyveltem magamban róla, hogy micsoda egy beképzelt majom, így kissé kétkedve fogadtam, hogy ő is velünk van, ám a lassan megszokottá vált csipkedéseinket leszámítva egész jól megvoltunk. Ahogy egyre idősebbek lettünk és én is kezdtem érdeklődni a másik nem képviselői iránt, egymás cukkolása valahogy egy másabb, mélyebb tartalmat kapott. Azon a fülledt, csillagos estén, amikor hazakísért, valami végleg megváltozott közöttünk. Már nem tudtam többé úgy nézni rá, mint arra a tejfelszőke kisfiúra, aki bogarat rakott a hajamba. Ha ránéztem, már egy hihetetlenül jóképű, magas és izmos srácot láttam, aki már ha rám nézett, zavarba jöttem. Merlinem annyira buta voltam, biztos, hogy már az is csak színjáték volt, mint az összes együtt töltött idő. Úgy viselkedtem, mint egy buta liba, holott biztos csak egy strigula voltam az áldozati között.
Összerezzentem a szárnycsapkodások hangjaira ugyanis a baglyok elkezdett beseregleni a terembe, ide-oda lepottyantva egy-egy levelet vagy épp újságot. Szemeimmel Silvert kezdtem el keresni – hamarosan meg is láttam az éjfekete gyöngybaglyot, aki felém igyekezett. Kecsesen leszállt a teáskanna mellé, majd miután leszedtem a lábáról a levelet megsimogattam. Adtam neki egy pirítóst, amit rögtön csipegetni is kezdett, én pedig széthajtottam a pergament. A kusza, enyhén dőlt betűkből egyből rájöttem, hogy Chrétien a feladó, így szinte faltam a sorokat.
Szia, Csinibaba!
Remélem, hamar megérkeztél Angliába, és nem keveredtél máris bajba, bár téged ismerve ezt kétlem! Hallottam, hogy felvettek a Roxfortba, melyik házba kerültél? Gondolom, anyukád kiakadt, amikor csak úgy beállítottál. Na, de most mennem kell, Connolly már itt pattog, megígértem, hogy segítek neki tanulni! Részletes beszámolót kérek!
Chrétien
A mai napon először mosoly kúszott az arcomra, halkan felkuncogtam, ahogy elképzeltem, barátom hogy vesződik rosszcsont kishúgával. A levet gyorsan begyűrtem a zsebembe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve odahívtam egy darab pergament, pennát, tintát, és lekörmöltem a mondandóm.
Nincs kedved egyet harcolni? Túl rég aláztalak le!
Silverrel gyorsan a tanári asztalnál falatozó kómás bátyámhoz küldtem, aki ahogy elolvasta azt, egyből felélénkült és gyorsan kanyarított valami választ.
Benne vagyok, arra azonban ne is számíts rá, hogy megint te győzöl! A múltkor is csak szerencséd volt!
Hangosan felnevettem szavaira és dacos arcára nézve bólintottam, mire nyomban felkelt, majd felém vette irányát. Most cseppet sem törődött az őt csodáló lányokkal, csak engem nézett önelégült vigyorral a képén.
- Szia! – mosolyogtam rá, felálltam, majd együtt kisétáltunk a teremből. – Mégis hova megyünk? – kérdeztem, mikor már a tizennegyedik ismeretlen folyosón jártunk, valahol a hetedik emelet környékén.
– Majd meglátod! – válaszolta roppant segítőkész módon, ezt követően pedig megállt egy tök üres fal előtt és magában motyogva háromszor átment előtte. Felhúzott szemöldökkel meredtem rá, miközben azt latolgattam, hogy vajon nálam is bolondabb-e, mikor is nem kis meglepetésemre az üres fal helyén egy kétszárnyú, faragott faajtó jelent meg, így hápogva vágtattam be Ax előtt.
Egy hihetetlenül nagy küzdőtéren találtam magam, a falakon végig különböző kések sorakoztak. Ámulva emeltem le egy gyönyörű szép, ezüst faragott nyelű nagyobb kést, ami pont a kezembe illet, és miután pár mozdulatot kipróbáltam vele, felvillanyozva fordultam bátyám felé, ő egy fekete nyelű, az enyémnél sokkal nagyobb kést választott. Először csak csendben köröztünk és eszemben sem volt kezdeni, mert tudtam, hogy bátyám erre vár. Hirtelen Ax megunta, majd nekem rontott és épphogy ki tudtam térni a penge elől, gyorsan fölpattantam, aztán felfogtam az újabb csapást.
Hihetetlenül élveztem, hogy végre nem kell az aprócseprő gondjaimmal foglalkoznom, hanem végre kikapcsolhatom az agyam és csak arra kell figyelnem, hogy szavaimhoz hívem lealázzam bátyám.
Nem sokáig tartott a küzdelem, ismét én győztem. Üdvözült mosollyal figyeltem bátyám, aki sértődött arckifejezéssel tápászkodott fel a földről, figyelembe se véve felé nyújtott jobbom.
– Most megsértődtél? Ne már Ax! – ragadtam meg a karját, amikor kifele indult. Ő azonban meg se szólalt, csak ledobta a kardot, mely csörömpölve landolt a földön és kiviharzott. Én visszaraktam a helyére mindkét pengét, majd utána igyekeztem.
Szerencsére pont akkor fordult be a sarkon, így utána futottam és ismét megragadtam a kezét.
– Naaa… kérlek… ne csináld már, legközelebb majd hagylak győzni! Na, Ax… Tudod, hogy mennyire nagyon szeretlek! – hízelegtem neki hatalmasakat pislogva, mire szemében rögtön huncut fény csillant, majd gyorsan a vállára kapott és velem együtt futni kezdett.
– Te görény! Gondolhattam volna, hogy csak megjátszod az egészet! – dohogtam sóhajtva, majd hálát adtam Merlinnek, amiért nem szoknyát vettem fel. Ahogy leértünk a hatodikra, kezdett egyre több diák lézengeni a folyosón, akik igen érdeklődve figyelték kettősünket.
– Segítség, ez egy közveszélyes őrült! El akar rabolni! – kiabáltam kétségbeesetten, azonban nem hogy nem segítettek volna, de még ki is röhögtek, így csalódottan hajtottam le fejem.
– Ti mégis mit műveltek? – csendült mögöttünk anyánk jéghideg hangja, mire bátyám nyomban megtorpant és engesztelő mosollyal arcán talpra állított.
– Semmi különöset! – vágta rá és a lehető legártatlanabb képet varázsolta az arcára. Anyánk azonban túl jól ismert már minket ahhoz, hogy higgyen nekünk, így csak szigorú képpel állt tovább.
– A lakosztályban ebédelünk! – szólt és elsétált, míg mi a bátyámmal egymást lökdösve követtük.
Miután megebédeltünk, megkaptam a könyveim és tanszereim anyámtól, szóval inkább elköszöntem, majd lepakoltam a szobámban. Mivel az órarendem is kézhez kaptam, gyorsan átfutottam a másnapi órákat, majd az adott könyvekkel a kezemben telepedtem le a tegnapi kanapéra.
Szerencsére nem igazán voltak a klubhelyiségben, gondolom mindenki kihasználta a hétvégéből hátra maradt délutánt és inkább a szabadban töltötték, mint a kastélyban, a könyveik fölött görnyedve. Segítséget kértem egy évfolyamtársamtól, hogy hol tartunk az anyagban, sikeresen átnyálaztam az összes könyvet, a végén már szinte kiestek a szemeim a sok olvasástól. Minekután elég éhes is voltam, úgy döntöttem, megpróbálok letalálni a Nagyterembe, hogy végre ehessem valamit és igyak egy bögre kakaót. A karórámra pillantva láttam, hogy már csak 10 perc van vacsiig, hát gyorsan felvittem a cuccokat a szobámba, az ágyra dobtam, majd szinte kifutottam a folyosóra.
Mivel szinte már mindenki a Nagyteremben volt, megint csak magamra hagyatkozhattam, így magamat biztatgatva róttam a folyosókat, miszerint csak odatalálok valamikor, ha délután is visszataláltam a klubhelyiségbe – attól a ténytől eltekintettem, hogy a közel 20 perces utat sikerült egy óra alatt megtennem.
Egy idő után kezdtem unatkozni, aztán miután körbelestem és senkit se láttam a közelben, énekelni kezdtem.
Mivel még mindig nem sikerült kiverekednem magam a pincéből se, kezdtem egyre inkább kétségbeesni, és ha ez még nem lenne elég, a fejem is kezdett egyre jobban fájni. Mintha gyors egymásutánban pengéket döfködtek volna át az agyamon, szédülni kezdtem. Lehunyt szemmel, szaporán lélegezve tántorodtam a falnak, majd mivel lábaim felmondták a szolgálatot, a fal tövébe csúsztam és szemeim szorosan lehunyva kuporodtam össze. Az agyam valamelyik elzárt részében felsejlett egy gondolat, miszerint én ezt már átéltem egyszer, és ahogy rágondoltam, egyből beugrott az erdő és a tehetetlenség szülte fájdalom.
Egyszer csak halk női és férfi sikolyokat véltem hallani, melyek egyre hangosabbak lettek, így füleimre szorított kézzel próbáltam halkítani a hangzavart. Lezárt szemhéjaim alól égető könnycseppek csordultak ki, szinte végigperzselték arcbőröm.
Mintha mázsás súly nehezedett volna a mellkasomra, egyre nehezebben kaptam levegőt, a fájdalom pedig, ami eddig csak a fejemet uralta, lassan átterjedt az egész testemre, s én tehetetlenül hagytam, hogy maga alá gyűrjön.
Képtelen voltam bármilyen gondolatra, csak zokogva vártam, hogy a kín véget érjen. Az agyamban ismeretlen képek kezdtek felderengni, ismeretlen helyekről, személyekről, melyeket soha eddigi életem során nem láttam. Egész valómban remegtem, fogalmam sem volt már róla, hol vagyok, vagy hogy mi céllal. Egyre inkább kezdtem hinni abban, hogy haldoklom. A sötétség kezdett körbevenni, én meg hálásan merültem el a teljes öntudatlanságban, ahol végre nem volt más, csak a tökéletes semmi.
Magamhoz térve nagy kortyokban nyeltem az erősen fertőtlenítőszagú levegőt, ami égette az orrom. Szaporán pislogva nyitottam ki szemeim, narancssárga derengés vetült eléjük. A testemet most kellemes zsibbadtság uralta, mialatt szorgosan forgó agykerekekkel próbáltam összerakni a kirakó darabkáit fejemben. Minden egyes mozzanatra emlékeztem és újból láttam lepörögni az agyamat elárasztó képeket; lassan ültem fel és dobtam le magamról az idegesítővé vált dunyhát.
Zavartan néztem körül a gyengélkedőn és kezemmel hátra kanalaztam szemembe lógó vörös loboncom. Gyorsan ellenőriztem az időt, s mikor láttam, hogy fél hat van, kipattantam a kényelmetlen ágyból, majd amilyen halkan csak tudtam, kiosontam – amint elértem a folyosót, futásnak eredtem a pince felé. Meztelen talpaim hangosan csattogtak a jéghideg köveken, felzavarva az alvó kastély csendjét.
Cseppet sem zavartattam magam, csak sebesen futottam arra, amerre a klubhelyiséget sejtettem és ámulatomra hamar oda értem. Lihegve álltam meg a portré előtt, majd miután kifújtam magam, elmotyogtam a jelszót és betipegtem a kellemesen meleg helyiségbe. Sóhajtva nyugtáztam, hogy senki sincs lent, így hirtelen ötlettől vezérelve feküdtem le a kanapéra és a kandallóban ropogó tűzet kezdtem el bámulni.
Muszáj volt valahogy túljutnom a történteken, hogy valamilyen szinten feldolgozzam a mostanában velem történő furcsaságokat. Először az az érthetetlen álom, s utána az egész napos késztetés, mely szerint egész nap az erdőben bolyongnék és a lelkemben búvó hívásnak engedelmeskedve követném szavát. Aztán ez a rosszullét – jobb szó híján –, ha belegondoltam a testemet elöntő fájdalomra a hideg is kirázott, és inkább másfele tereltem gondolataim.
Az elmémben folyton-folyvást előtörtek látomásom képei, és hiába nem láttam még ehhez hasonló helyet, úgy éreztem, mintha már jártam volna ott, mintha egyenesen visszavágynék arra az ismeretlen helyre. S ami a legfurcsább, ha csak felidéztem, még a szagokat, a hangokat is érzékelni véltem. A levegőnek friss tavaszi illata volt és madárcsicsergés uralta az egész erdőt.
Teljesen össze voltam zavarodva, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Iszonyatos késztetést éreztem, hogy bárkinek, akárkinek kiöntsem a szívem és elmondjam minden bánatom, azonban miután itt – Jamie kivételével, aki számára úgy látszik, megszűntem létezni azzal, hogy a Mardekárba kerültem –, nem volt barátom. Igaz, hogy a bátyám szívesen meghallgat minden ügyben, de valahogy úgy éreztem, nem tudná megérteni problémám, hogy a végén csak annyit mondana, hogy bebeszélem magamnak az egészet. Na és Albus is ott van, de mivel ő és Scorpius legjobb barátok, nem hiszem, hogy vele szeretnék erről beszélni, és nem arról van szó, hogy elmondaná neki, mert tudom, hogy nem, csupán eszemben sincs elrontani a kapcsolatukat.
Nagyot sóhajtottam, majd hatalmasat nyújtózkodva tápászkodtam fel az ülőalkalmatosságról, hallva ébredező diáktársaim neszezését. Felvágtattam a lépcsőn, majd a szobámba lépve nyomban a fürdőbe mentem és a kádba ereszkedtem. A forró víz eleinte égette a bőröm, ám úgy éreztem, most erre van szükségem, hogy a lelki fájdalom és magány helyett, ami akkor a bensőm feszítette, fizikai fájdalmat érezzek, mely talán egy csekély időre elnyomja bensőm lüktetését.
Miután lefürödtem, gyorsan megszárítkoztam, majd felvettem egy fekete harisnyát az iskolai szoknyával, fehér blúzzal és nyakkendővel. Magamra kaptam még a fekete lakk magassarkúm és egy ugyancsak fekete kardigánt, a hajam felkötöttem, majd hogy egy kis színt vigyek hullasápadt arcomra, kisminkeltem magam. Bepakoltam a táskámba, ezután pedig nagy levegőt véve kitipegtem a nyüzsgő klubszobába. Mint mindig, most is engem bámultak, azonban tudtam – vagy inkább reméltem –, hogy ez már nem fog sokáig tartani.
Eszem ágában sem volt a többiekre figyelni, inkább a gondolataimba mélyedve hagytam magam sodródni a hömpölygő tömeggel, mely a Nagyterem felé igyekezett. Hiába próbáltam bármi másra gondolni, mindig csak az a színpompás erdő járt az eszemben, na meg az a hihetetlenül jóképű idegen.
– Roxy! – hallottam a nevem, így szorgosan pillogva néztem fel a fölém tornyosuló Albusra.
– Szia! – motyogtam és megpróbálkoztam egy mosoly félével, ami inkább vicsorgásnak hatott kutató tekintetéből ítélve.
– Hogy vagy?
– Én… jól vagyok… köszi! – feleltem, mire kétkedve végigmért, árulkodó jeleket keresve fürkészte higgadt arcomon. Szerencsére ehhez mindig is értettem, a mimikámmal sikerült elhitetnem az embereknek, hogy egy örökké vidám, semmivel sem törődő, cserfes tini lány vagyok csupán. – Scorpius? – vártam szűkölve válaszát.
– Fogalmam sincs, hol van! Egyébként elárulhatnátok végre, mi bajotok egymással! Már kezd kicsinálni, hogy nem lóghatunk hármasban, mint régen – mondta, mire inkább meg se szólaltam, majd miután beértünk a zajos terembe, nyomban leültem önkényesen kijelölt helyemre, ahova Al is követett.
Mivel barátom látta rajtam, hogy nem igazán vagyok jó passzban, csendben költöttük el reggelink, ami nekem megint csak két bögre tejeskávéból állt, utána pedig nyomban órára is indultunk.
Az aggodalmaimtól eltekintve izgatottan vártam a tanórákat, hisz előre gondoltam, hogy teljesen más lesz, mint a Beauxbatonsban. Mire a bűbájtan terem elé értünk, már kezdtem kicsit feloldódni, s barátomat faggatva a tanárokról fordítottam hátat a kíváncsi szemeknek.
– Nyugi van, kislány! Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gáz! Sőt, ahogy ismerlek, az anyagot már rég tudod! – mosolygott rám biztatóan Al, amit viszonoztam és szememet behunyva támasztottam hátam a falnak. Hiába próbáltam elterelni a gondolataim, egyfolytában visszavándoroltak az elmémben lakozó képek felé. Annak ellenére, hogy jó pár órát aludhattam, úgy éreztem, mintha napok óta nem aludtam volna; bármit megadtam volna érte, ha most rögtön visszamehetek a szobámba, hogy ágyba bújhassak.
– Roxy! – hallottam nevem ismételten, így morcosan nyitva ki szemeim lestem a felém siető Rose-ra. – Hogy vagy? A történtek után nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar kiengednek a gyengélkedőről – ölelt át, s miután elengedett, aggódva vizslatta az arcom.
– Az igazság az, hogy elég korán felkeltem, és mivel már nem volt semmi bajom, eljöttem! – vontam vállat, mire mindkét barátom haragos pillantásával találtam szembe magam.
– Hogy mi? – kapott a szón Rose, én pedig szégyenlősen lesütöttem a tekintetem. – Roxy, ez nem játék, még a javasasszony se tudja, miért lettél rosszul! – feddett meg, amit csak csendben tűrtem, aztán pedig végre a szemébe néztem.
– Biztos vagyok benne, hogy csak kimerültem, mostanában kicsit túlhajtottam magam! – próbáltam győzködni őket.
– Lehet, hogy tényleg csak erről van szó! – szólt végre Albus is, mire úgy látszott, Rose végre megnyugodott.
– Na és Scorpiusnak megköszönted már? – szegezte nekem a kérdést Rose. Értetlenkedve meredtem rá.
– Mégis mit?
– Mégis mit… – forgatta meg szemeit. – Hát hogy felvitt az ispotályba! – felelte. Annyira meglepődtem, hogy még levegőt is elfelejtettem venni.
Őszintén, ezen még nem is gondolkodtam, eszembe se jutott gondolkodni rajta, hogy mégis hogy jutottam fel.
De ez a fejlemény egyenesen fejbe kólintott. Hisz mintha eddig csak azon lett volna, hogy ártson nekem, hogy csak még inkább felizzítsa lelkem fájdalmát, erre egy ilyen tett, ami akár azt is jelenheti, hogy még mindig törődik velem, egyenesen elképzelhetetlen volt.
Még mindig döbbenten kezdtem el keresni a tömegben – nem is tartott sokáig észrevennem, ugyanis pont felénk igyekezett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése