1. Makilány

– Francba! – dünnyögtem a kerítés tetején kuporogva, s még levegőt is alig mertem venni, ugyanis az arcom közelről bizsergette az iskolát körülvevő jelző bűbáj, amiről nagy sietségemben teljesen megfeledkeztem. Nem sok időm maradt tétovázni, tudtam, hogy ahogy leugrom, az aurorok itt teremnek a ma este ügyeletes tanárokkal együtt. Teleszívtam levegővel a tüdőm, s táskám szorosan markolva a közeli fára ugrottam, látszólag semmi se történt, így homlokráncolva kezdtem pásztázni a sötétséget.

– Azonnal jöjjön le a fáról! – mordult egy hang, s máris egy tucat pálcával világítottak rám, mire nagyot sóhajtva huppantam a földön.

– Roxanne, te meg mit keresel itt? – találtam szembe magam rettegésem tárgyának dühödten meglepett arcával.

– Szia, anya! Hogy vagy? Gondoltam, meglátogatlak titeket! – vigyorogtam teli pofával, mire hallottam, hogy Axel felröhög, azonban anyánk egyetlen pillantásával elhallgatatta.

– Most azonnal tápászkodj föl onnan, s kezdj el magyarázkodni, hogy mégis mit keresel itt, mikor Franciaországban lenne a helyed!

– Hát, az úgy volt… – kezdtem, miközben leporoltam magam.

– Az igazat! – csattant a hangja.

– Kirúgtak, azt hiszem! – haraptam be az ajkam, mire bátyámból kibuggyant a nevetés.

– Mi az, hogy azt hiszed?

– Hát… én nem igazán vártam, meg amíg behívnak a tárgyalásra… – vallottam be, mire anyám arca dühös maszkba torzult.

– Kövess! – vetette oda, s sarkon fordulva elviharzott az iskola felé.

– Hello, Roxy! – ölelt meg a még vigyorgó Ax. – Ugye tudod, hogy most kiborítottad? – folytatta amint elengedett, s egymás vállát átkarolva ballagtunk utána.

– Tudom, de én utálok ott lenni, érted?! Egyszerűen rühellem azt a helyet, a srácok is most végeznek, teljesen egyedül maradnék a sok idegesítő francia liba és ficsúr között. – magyaráztam ahogy beértünk a kastélyba, s gyorsítva folytattuk utunkat.

– Apa! – szakadt ki belőlem s nyomban a nyakába ugrottam mire ő is átölelt.

– Te tudtad ezt, Nathan? Tudtad, hogy a lányunkat kirúgták?

– Nyugodj meg, Meredith, majd én mindent elintézek! Roxy majd ide jár a Roxfortba… – kezdte, de anya a szavába vágott.

– Nathan! Ez igenis komoly dolog, de úgy tűnik, mintha te még örülnél is ennek! – harsogta, miközben karba font kézzel, komor arccal állt apa előtt.

– Már hogyne örülnék annak, hogy a lányom a közelemben lesz, nem pedig egy földrésszel arrébb, Franciaországban!

– Nem hiszem el, hogy mindig itt kötünk ki, Axelnél nem szóltam bele, hogy a Roxfortba járjon, de Roxanne lány és nem látom értelmét, hogy egy ifjú okos hölgynek miért ne lenne tökéletes választás a Beauxbatons! – vörösödött el, mire jobbnak láttam Ax után somfordálni.

– Na jó, húgi, nekem mennem kell, miattad így is késtem a randimról! – intett, majd elsiettet a gyéren megvilágított folyosón, míg én sóhajtva jobbra vettem irányom. Először csak lassan bandukoltam a holdsütötte folyosókon, majd az alulába érve futásnak eredtem, s nem kis meglepetésemre az egyik sarkon belefutottam valakibe.

– Merlinem! – lihegtem rajta fetrengve.

– Roxy?

–  Jamie! – visítottam, miközben átölelve jól megszorongattam és össze-vissza puszilgattam.

– Hééé…  nyugi! – fogott le nevetve és velem együtt föltápászkodott. – Egyébként meg hogy kerülsz ide?

– Kirúgtak! – vallottam be vigyorogva. – Na, de majd holnap elmesélem, most viszont szükségem lenne egy pihe puha ágyikóra, ahol álomra hajthatom kicsiny buksimat, ugyanis rendkívül fárasztó nap áll mögöttem. Ráadásul anyáék épp miattam veszekednek, úgy hogy oda nem mennék vissza! Vagyis alhatok nálad? – kérdeztem angyali arcot vágva. – Jó kislány leszek!

– Na, gyere! – húzott maga után, én meg üdvözölt mosollyal az arcomon követtem.

– Te Jamie, ezek kicsodák? – motyogtam már a sötét hálókörletben botladozva. – Hopi! – estem el egy valamiben röhögve, mire barátom nevetve fölrángatott, s csitítva az ágyhoz vezetett. – Na, most jó lenne, ha kikísérnél a mosdóba, mert szeretnék átöltözni! – kértem, majd egy zuhannyal és egy átöltözéssel később már az ágyban fekve bámultam az ablakból látszó csillagok temérdekét.

Reggel végre nem a francia libák karattyolása ébresztett, mint eddig, hanem furcsa módon angol fiúk pusmogása. Nyöszörögve fordultam meg, mire a takaró a térdemig csúszott.

– James, mégis honnan szerváltad ezt a csinibabát? – rikkantotta egy mély hang, mire kénytelen kelletlen kinyitottam szemem.

– Már bocs, de ez a csinibaba mindent hall, és már ha jól tudom, nem egy tárgy vagyok, amit szerválni kell! – keltem saját magam védelmére, miközben körbenéztem. A jobb oldalamon lévő ágyon két ismeretlen srác ült, középen Greggel.

– Hello, Greg! – vigyorogtam rá, majd fölkaptam a táskám a földről, s a mosdó felé vettem az irányt, – Jó reggelt! – nyomtam egy cuppanóst a helyiségből kiigyekvő Jamie arcára. Gyorsan letusoltam, hajat, fogat mostam, majd kisminkeltem magam, később pedig egy pálcaintéssel megszárítottam hajam és loknikat sütöttem bele. Tekintettel a tavaszra, valamint hogy ma nem akartam elszökni, egy farmer szoknyát vettem fel egy mintás pólóval, a tornacipőmmel és a kedvenc fekete pulcsimmal.

– Nyugi van! – mondtam az ajtóban álló, eddig azt lelkesen püffölő Gregnek, miközben kitipegtem az ismeretlen fiúk látókörébe. – Ja, igen, Roxanne May vagyok! – mosolyogtam rájuk.

– Matt Thomas! – szólt a magasabbik, fekete fiú szélesen vigyorogva.

– Én pedig Derek Finnigan!

– Örvendek! Na de nem megyünk le kajálni? – rekesztettem be a bemutatkozást, ezután pedig legelöl kimasíroztam a szobából. Már a folyóson is nagy volt a nyüzsi és tekintettel arra, hogy a fiúk hálókörletében voltunk, páran igen pikáns megjegyzést vetettek oda nekem, azonban ezekkel mit sem törődve vidáman tipegtem a még zsúfoltabb klubhelyiségbe.

– Szia, Rose! – vetettem magam visítva tudatlan barátném nyakába.

– Merlinemre… Roxy! – örült meg nekem és jól megszorongatott.

– Nem jössz kajálni?

– Majd később, de ti menjetek csak! – felelte Rosie, így én Jamesbe karolva, vígan dudorászva leszökdécseltem a Nagyterembe.

– Szeme barna, nagyon tetszel nekem, baba! Haja barna, nagyon tetszel nekem, baba! Engem akar ma, nagyon tetszel nekem, baba! Ne hozz zavarba, nagyon tetszel nekem, baba! – kornyikáltam neki csöppet sem törődve a ténnyel, hogy az emberek esetleg hülyének nézhetnek. Már megszoktam.

– Na jól van, te maki lány, inkább most már reggelizz, mert mindenki minket bámul! – válaszolt vigyorogva, így immár csöndben nézelődni kezdtem. Nem hogy a Griffendél asztalnál ülők, de még a többi ház asztalától is sokan megnéztek maguknak, egyesek pusztán kíváncsian, mások pedig már most olyan gyilkos szemeket meresztett rám, mintha én tehetnék róla, hogy nem létezik a húsvéti nyuszi. Velük mit sem törődve kezdtem el majszolni egy pirítóst és kortyolgatni egy nagy bögre tejeskávét. Meglepetten vettem észre, hogy a velem szemben helyet foglaló pöttöm kisfiú azóta bámul ámuldozva, mióta csak leültem. Magamban somolyogva kezdtem el szemlélni egy már messziről is butácskának tűnő barna szemű, hajú, szinte már tőgyekkel megáldott leányzót, ki az egyik őt szemlélő háztársának produkálta magát. Alig bírtam ki, hogy hangosan fel ne nevessek, mikor a csajszi úgy kezdte el rebegtetni szempilláit, mintha valami a szemébe ment volna, majd megnyalta a száját, közben pedig szolidnak nem nevezhető mozdulatsorral kezdte el rázogatni méretes kebleit, mindezek alatt pedig a srác szeme már kocsányon lógott, s szinte a nyál is kicsordult eltátott szájából. Nekem se kellett több, hangosan röhögni kezdtem, mire megint én lettem a középpontban, arcom tenyerembe fektetve próbáltam leküzdeni fel-feltörő nevetésem.

– Jól vagy? – nézett rám Matt azzal a bizonyos, számomra már jól ismert, „ez megőrült” kifejezéssel az arcán.

– Pe… persze! – rötyögtem mire, aggodalmasan Jamesre nézett, aki csak megvonta vállát s visszafordult a tányérjához. Hát igen, ő már megszokta az ilyen kitöréseim. Sóhajtva néztem körül újból, kerülve azt a párost, kiken olyan jót derültem az előbb. Itt aztán minden fajta ember fellelhető, de tényleg, alacsony, zsiráfnyakú, rókaképű, disznó orrú, ferdeszemű, cingár, magas, tömzsi, szeplős, kapafogú, elképesztően vékony, indián fazonú, meg amit még akarsz. Olyan volt, mintha egy állatkertbe csöppentem volna, aminek én, mint legnagyobb állat voltam a királynője. Ahogy a tanári asztalra pillantottam, észrevettem, hogy az aurorok is ott kaptak helyet, így viszonoztam bátyám idült vigyorát s lopva szüleimre néztem, éppen az igazgatóval diskuráltak.

– Roxy!

– Hm, mi az? – fordultam James felé.

– Ma lesz a kviddics edzés, ugye lejössz megnézni?

– Naná, hogy! – vágtam rá lelkesen, s miután James felfalt az asztalról annyi kaját, ami nekem egy hónapig is elég lenne, leballagtunk a pályára. Miután drága barátom mindenkinek bemutatott, ők elvonultak az öltözőbe, így én fölszenvedtem magam a lelátóra. Mivel az elején sok-sok futással kezdtek, még jókat tudtam röhögni kínzott ábrázatukon, ám mikor seprűre szálltak, csak hanyatt feküdtem a padon és a felhőket kezdtem elemezgetni. Találtam pudlit, sárkányt, almát, zoknit, de még az otthoni mugli kávéfőzőnk másolatát is. Miután meguntam, elkezdtem elmélkedni az élet nagy dolgain, teszem azt, miért zöld a fű, meg hasonló agymenések. Homlokráncolva érzékeltem, hogy edzéshez képest kezd kicsit nagy lenni a zsivaj, így gyorsan puccba vágtam magam és lesprinteltem a csapattal cseverésző Jamiehez.

– Királyok vagytok! Ügyi vagy! – vigyorogtam rá, majd összeborzoltam már amúgy is kócos haját.

– Fogadjunk, hogy nem is figyelted! – sandított rám mindentudóan.

– Öh… Ez nem igaz, amíg a futással szenvedtetek, nagyon is figyeltem! Egyébként meg tudom rólad, hogy eszméletlenül jól játszol és hogy keresve se találhattak volna jobb csapatkapitányt! – ölelgettem fél kézzel, ugyanis úszott az izzadságban.

– Te vagy Roxanne May? – futott oda hozzám a Nagyteremből megismert pöttöm fiú csodálattól a szemében; ezt látva muszáj volt kihúznom magam.

– Aha!

– Ezt neked küldik! – vörösödött el, mikor átvéve a pergament a kezéhez értem, s mint aki jól végezte dolgát, elrohant. Kíváncsian téptem fel a pecsétet és kezdtem el olvasni a pár soros levelet.

Kedves Miss May!

Miután szüleivel megegyeztünk, felvételt nyert iskolánkba! Kérem, még a mai napon, lehetőleg vacsora előtt keressen fel az irodámban, hogy megbeszélhessünk néhány dolgot, s hogy beválasszuk valamelyik házba.

Eloise Greta McAllen

Igazgatónő

– Remélem, griffendéles leszel! – jegyezte meg James, miután a vállam fölött belelesett a levélbe.

– Miért, mi lesz, ha a Mardekárba kerülök? Öri-hari sose-bocsi? – vigyorogtam rá és oldalba böktem, ő azonban továbbra is komoly képpel vizslatott. – Ugyan már, James, Axel is mardis volt, mégse rontották el! – érveltem, miközben visszaigyekeztünk a kastélyba. – Emlegetett szamár! Szia bátyuskám! – üvöltöttem rá már a folyosó elejéről. – Ugye, hogy nem olyan rossz, ha az ember mardis? – kérdeztem átkarolva.

– Sziasztok! Tényleg semmi baj nincs a Mardekárral, már rég nem az a felállás, mint apáink korában! – bölcselkedett barátomat szuggerálva.

– Igazatok van, túl előítéletes vagyok! – fújt egy nagyot, s végre az ő arcán is mosoly terült szét.

– Jaj, ne! – sápadtam le, ahogy megláttam a sarok mögül felbukkanó Albust magával az ördöggel az oldalán, így próbáltam minél feltűnés mentesebben elhelyezkedni Jamie mögött. – Merlinem, add, hogy ne vegyenek észre…

– Roxy! – harsogta Al, így kelletlenül elővánszorogtam rejtekhelyemről, hogy viszonozzam ölelését.

– Szia, Al! – mosolyogtam rá halványan, messziről kerülve a bőszen vigyorgó ördögöt.

– Roxy, régen láttalak! – villantotta rám azt a féloldalas mosolyát, amitől régen a bugyimba olvadtam; egyre csak közeledett felém ölelésre tárt karokkal, mire én csak magam elé rántottam az értetlen tesóm.

– Scorpius! – biccentettem. – Bocsi, de tudod, még véletlenül se szeretnék elkapni semmit! – célozgattam angyali mosollyal, mire ugyan dühösen megvillant a szeme, ám pár másodperc múlva újra kifürkészhetetlenné vált. Még magamban belegondolni is szörnyen fájt, hogy nem hogy megcsúfult volna, ezerszer szívdöglesztőbb lett, már ha lehet fokozni a tökéletest.

– Ez érdekes, télen még nem voltál ilyen finnyás! – vágott vissza gúnyosan, mire nyomban lefagyott a mosolyom és könnyek kezdték el homályosítani látásom.

Nem sok kellett hozzá, hogy elsírjam magam, így csak sarkon fordultam, mit sem törődve velük visszacsörtettem az udvarra. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy hogy lehet ennyire aljas, hogy azok után, amiket velem tett, még neki áll feljebb. Könnyezve másztam át a susnyáson, hogy aztán friss karcolásokkal teleaggatva ledobjam magam a tó partján. Hiába telt el már azóta jó pár hónap, még mindig szörnyen fájt csak rá gondolni is. Nyomorúságosan éreztem magam, ami sajnálatos módon a mágiámra is kihatott, mivel körülöttem a fű nyomban lángolni kezdett, így pálcám előkotorva gyorsan eloltottam, majd köveket kezdtem el dobálni a tóba, felbolygatva ezzel a fekete víztükröt. Ez valamicskét segített, így már hüppögve bombáztam, mikor is nem kis ijedtségemre egyszer csak egy polipkar emelkedett ki a vízből, elkapva a valószínűleg felé repülő kavicsot.

– Sajnálom! – motyogtam a polip szemrehányást tükröző szemeibe nézve, majd föltápászkodtam és visszaverekedtem magam a bozótoson a való világba. A harisnyám több helyen is kiszakadt, mindkét karom vérző horzsolások tarkították. Biztos voltam benne, hogy a hajam is kócos és szinte egy zsáknyi falevél akadt bele, vagyis minden bizonnyal úgy nézhettem ki, mint egy közveszélyes őrült, aki most szabadult a Mungó idegosztályáról. Már oda se figyeltem a furcsán rám meredő, vagy épp röhögő embereken, egyedül csak azt akartam, hogy végre megtaláljam apám, s mint egy kisgyerek, az ölébe mászva kibánkódhassam magam.

Ahogy beértem szüleim lakosztályába, csalódottan vettem tudomásul, hogy senki sem tartózkodik, bent – mivel arról fogalmam sem volt, bátyám merre kószálhat, csak lekucorodtam a kanapéra és a kandallóban lobogó tűzet bámultam. A fejem zúgott, mint általában sírás után, a szemeim pedig égtek. Kis idő múlva beszédfoszlányok hallatszódtak a folyosóról, utána rögtön beslattyogtak a portrényíláson őseim.

– Roxanne, veled meg mi történt? – kérdezte anya, ahogy meglátott.

– Túrázni voltam! – vágtam rá, mire kételkedve, ugyan de bevonult a hálószobába, én pedig odaszökkentem apámhoz, s a mellkasára hajtva fejem átöleltem.

– Mi a baj, nyuszi? – nyomott puszit a homlokomra.

– Én inkább nem szeretnék erről beszélni! Ax merre van? Jót tenne most egy kis kardforgatás! – bújtam ki az öleléséből.

– Inkább fürödj le és tedd rendbe magad, a cuccaidat a hálóban találod! – jött ki anyám az említett helyiségből, míg én bementem és a legnagyobb ládát felnyitva kitúrtam magamnak fehérneműt, egy szaggatott csőfarmert, egy királykék, ezüst mintás hosszú ujjúval, hozzá a szegecses csizmám és bőrdzsekim. Egy másik ládából előkotortam még a neszesszerem, meg a holdköves nyakláncom, majd bezárkóztam a fürdőbe. A kádat tele engedtem, a vízbe szórtam vagy 5 féle fürdősót, olajat, ezután pedig nagy levegőt véve a víz alá merültem. Igaz, hogy a horzsolások csíptek, de éltem már túl rosszabbat is. Sok küszködés árán végre sikerült kimosnom hajamból az összes faágat és levelet, majd gyorsan felöltöztem és pálcámmal egyenesre szárítottam ki vörös hajam, mely így már a csípőmig ért. Kisminkeltem magam és besétáltam a nappaliban beszélgető családomhoz, ugyanis idő közben szeretett bátyám is megkerült.

– Épp rólad beszélgettünk! Fogadok, hogy a Mardekárba kerülsz! – vigyorgott rám Ax.

– Senkivel sem kell fogadnod, fiam, biztos, hogy oda kerül! – szólt apa, mire én csak szemforgatva letelepedtem közéjük. – Fél hat van, szerintem már menj fel Eloise-hoz!

– Elkísérlek! – húzott fel Axel. – Miért rohantál el úgy délután? – kíváncsiskodott, amint kiértünk a folyosóra. – Mi van köztetek Scorpiusszal? – folytatta, mivel nem válaszoltam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy mindent kitálaljak neki, ám tudtam, hogy a legeslegelső reakciója az lenne, hogy megkeresné és agyon átkozná, és ez hiába lenne elégtétel, ostoba módon a szívem legmélyén még a történtek után is szeretem.

– Te is tudod, hogy már örök idők óta szekáljuk egymást!

– Ismerlek, nyuszi, ha csak egyszerű cukkolásról lenne szó, akkor nem borultál volna ki ennyire! – nézett rám, én azonban némán tovább sétáltam, s amint a kőszörny utat engedett, fellélegezve ugrottam a lépcsőre.

– Jöjjön csak! – szólt ki egy szigorú hang az ajtó mögül mielőtt még kopoghattam volna, így szót fogadva besétáltam a kör alakú, csodaszép szobába. Szinte minden tele volt könyvekkel, ezért kisebb irigységgel a szívemben baktattam fel az emelvényre, ahol az íróasztal állt.

– Jó napot!

– Kérem, foglaljon helyet! – mutatott az igazgatónő az egyik bőr karosszékre, én pedig rögtön leültem. – Először is, tisztáznám, hogy pályafutásom során még sosem volt olyan, hogy egy diákot év közben kellett átvennünk. Ráadásul a maga esete elég… sajátos! – húzta fel a szemöldökét, s olyan tekintettel méregetett, hogy nem tudtam eldönteni, elmosolyodjak-e, vagy inkább elszégyelljem magam. Végül inkább csak beharaptam a szám, hogy még csak véletlenül se szóljak közbe. – Megmondom őszintén, hogy először eszem ágában se volt felvenni magát, még élénken él bennem a bátyja viselkedése, és ahogy hallottam, maguk rendkívül hasonlítanak egymáshoz. Azonban miután beszéltem a szüleivel és láttam az iskolai eredményeit, meggondoltam magam. Ha megkomolyodna, biztos vagyok benne, hogy nagyobb sikereket is elérhetne. Szeretném, ha nem kéne megbánnom a döntésem! – meredt rám szögletes szemüvege felől. Mivel fogalmam sem volt, hogy kéne-e válaszolnom, ezért csak bólintottam, mire meglepetésemre az igazgatónő elmosolyodott.

– Remek, most pedig beosztjuk! – állt fel, felkapva az eddig az asztalon heverő ősrégi süveget, majd szó nélkül a fejembe nyomta. Amint a fejemre került a süveg, mintha minden mást kikapcsoltak volna, éreztem az agyamban kutató másik elmét, így csöppet megijedve fészkelődtem a széken.

– Áh… Még egy May ivadék! Tudod, a bátyáddal nagyon hasonlítatok egymásra, ám benned több lehetőség rejlik! –szólalt meg hirtelen egy öregember hangja a fejemben, mire a számra kellett szorítanom a kezem, nehogy felvisítsak.

– Öhm… Értem! – válaszoltam gondolatban tétován.

– Igazából akármelyik házba raknálak, megállnád a helyed, de úgy gondolom, a leggyümölcsözőbb számodra a Mardekár! – mondta, s McAllen professzor máris lekapta fejemről.

– Gratulálok!

– Köszönöm – motyogtam és a hajamba túrtam. Igaz, hogy James délután bevallotta, hogy nem lenne akkora baj, ha tényleg mardis lennék, ám féltem, hogy csak abban a hiszemben mondta, hogy úgyse kerülök oda. A másik pedig, hogy sajnálatos módon Ő is mardis, már most féltem, hogy mi lesz, ha megtudja. Fogalmam sem volt, kibírnék-e még több megaláztatást tőle, ráadásul most már napi szinten.

– Most elmehet! – biccentett a professzor s egy halom papírt kezdett el rendezgetni, így felálltam, hogy gyorsan kisiessek az irodából.

Tudtam, hogy körülbelül olyan húsz percet lehettem bent, így vagy tíz percem volt még vacsoráig, ám mivel nem tudtam, merre kell mennem, csak visszaballagtam azon a folyosón, melyen bátyámmal jöttünk – közben csak remélni tudtam, hogy végül a Nagyteremben kötök ki. Mert bár hiába voltam már itt jó párszor, ezen a folyosón még sose lézengtem, így csak céltalanul bolyongtam, majd úgy egy fél óra után kopogó szemekkel becsörtettem a Nagyterembe. Egy ideig még tanácstalanul álldogáltam, hogy Jamie-ékhez üljek-e, ám végül odaosontam a zöld-ezüst asztalhoz és leültem a legvégére.

Telepakoltam a tányérom mindenfajta jóval, s mit sem törődve a kíváncsi tekintetekkel, majszolni kezdtem.

– Szia, nyuszi, látom, folytatod a hagyományt! – huppant mellém Ax, majd puszit nyomott az arcomra, mire a körülöttem ülő lányok egyből felnyársaltak a tekintetükkel.

– Egen! – nyámmogtam tovább. Lopva James fele pillantottam, ám ő épp nagyon el volt foglalva valamivel, így csalódottan visszanéztem bátyámra, aki épp egy szőke hajú, kreol bőrű szépséggel szemezett.

– Fogadjunk, hogy csak a csaj miatt ültél ide! – dünnyögtem, ám rám se bagózott, így az elvarázsolt mennyezetet kezdtem el bámulni. Az ég feketén ásított, csillagok milliárdjai tarkították.

Hiába küzdöttem ellene, újból kezdte befészkelni bensőmbe magát a szorongás, hiába is tagadnám, de be voltam tojva. Féltem, hogy mi lesz, ha megtudja, bár már valószínűleg tudja is, hogy én is mardis lettem. Ismertem már annyira, hogy tisztában legyek vele, ha valami nem tetszik neki, nagyon mocskos tud lenni. Már előre féltem a találkozástól, hogy ezúttal mégis mivel fog megríkatni; csak remélni tudtam, hogy ma már békén hagy, mert amilyen csodajó kedvemben voltam, biztos nem tudtam volna megállni ordítás nélkül. Hangosat visítottam, mikor idióta bátyámnak sikerült leborítania a sütőtök lével és szitkozódva kezdtem el csépelni a fejét, mire a körülöttünk lévők röhögve figyelték a műsort.

– Te emberszabású főemlős! Nem vagy normális! Most tiszta trutyi vagyok! – kiabáltam vele, közben pedig mérgesen szemléltem, ahogy nevetve védi ki támadásom. – Utállak! – engedtem el, majd duzzogva körbenéztem. Dühödten vettem észre, hogy Scorpius épp egy fekete hajú cédával enyeleg. Erre a féltékenység olyan erővel robbant bennem, hogy még a lélegzetem is elakadt. Ahogy észrevette, hogy nézem, nyomban megcsókolta a lányt, közben végig szemembe nézve – tudtam, hogy nem bírom tovább.

Haragosan felpattantam, s az utánam kiabáló Axellel mit sem törődve kicsörtettem a teremből, céltalanul kezdtem bóklászni a folyosókon. Ez a húzása sokkal jobb fájt, mint a délutáni beszólás, mivel ezzel még inkább feltépte a régi sebeket, de mivel ennek ő is tudatában volt, csak még bunkóbb dolognak hatott tőle. Ráadásul, őszintén, fogalmam sem volt, hogy mi volt ezzel a célja, hogy mégis miért csinálja ezt, mikor elérte, amit akart. Tökéletesen megrendezte azt az estét, hogy az utolsó pillanatban mégis előbb odahívott, hogy ott találjam őket, amint…

– Kisasszony!

– Cherry, nahát! Megijesztettél! – mondtam a pöttöm manónak szívemre tapasztott kézzel, mire az nyomban bűnbánó képet vágott és láttam, hogy óriási szemei máris megtelnek könnyekkel. – Ne, kérlek, ne sírj, csak legközelebb ne ijessz meg, rendben? – csitítottam, mire csak bólintott és fehér ruhájába törölte orrát.

– Azért jöttem, hogy a klubhelyiségbe kísérjem, Axel úrfi küldött maga után!

– Rendben! – egyeztem bele, ezután gyorsan a manó után siettem; szerencsére be is jutottam, ugyanis épp akkor ért oda egy csapat elsős, akiktől megtudakoltam a jelszót. Elámulva néztem körbe a csodás klubhelyiségben, majd a lépcsőhöz menve gyorsan felszaladtam és megkerestem a szobám. Szerencsére az ajtón csak az én nevem szerepelt, így fellélegezve nyitottam be a mélyzöld, ezüst mintás tapétával fedett hálóhelyiségbe. A sarokban egy faragott, zöld baldachinnal ellátott ágy volt, mellette egy éjjeliszekrénnyel, az ágy előtt foglalt helyet a legnagyobb ládám, azzal szemben pedig a falnak tolva egy íróasztal, utána pedig egy polcrendszer. Tőlem balra egy hatalmas ruhásszekrény terpeszkedett, míg a jobb oldalon még egy ajtót láttam, ami, gondoltam magamban, biztos a fürdőbe vezet. Gyorsan kinyitottam a szekrényt és meglepve tapasztaltam, hogy mindent kipakoltak, a ruháim összehajtva vagy felakasztva feküdtek a polcokon, de a könyveim és egyéb csecsebecséim is kint voltak a polcrendszeren.

Sóhajtva kapkodtam le magamról ragacsos ruháim, aztán pedig egy gyors zuhany után rögtön ágyba bújtam. Azonban hiába próbáltam elaludni, sehogy se ment, már a bárányszámlálós módszert is kipróbáltam, de semmi. Dühösen fújtatva pattantam ki az ágyból, a pizsiként funkcionáló topban és rövid naciban kilopakodtam a már üres klubhelyiségbe, hogy a kandalló előtti kényelmes kanapéra feküdhessek. Az agyam még a kései óra ellenére is ezerre pörgött, igyekezett még több okot keresni Scorpius viselkedésére. Azonban akárhogy is csűrtem-csavartam a témát, semmire se jutottam. Hatalmasat ásítva kezdtem a tűzet bámulni, laposakat pislogva jegyeztem meg magamban, hogy talán mégse kéne itt elaludni, de legyőzött a fáradtság, így örömmel adtam át magam a pihentető álomnak.