3. Ismerős idegen

Összehúzott szemekkel figyeltem, amint egyre közelebb jön hozzánk. Minden tiltakozásom ellenére szívem izgatott kalimpálásba kezdett, amint belenéztem abba a hideg páncéllal fedett, haragos, kék szemekbe. Hallottam, hogy Rose karattyol valamit a fülembe, ám az eszemmel képtelen voltam felfogni, csak tanácstalanul meredtem Scorpiusra. Ahogy egyre inkább elmerültem gyönyörű szemeiben, kezdtem kicsit úgy érezni magam, mint régen, amikor elég volt, ha csak annyit mondott, hogy minden rendben lesz és én zokszó nélkül elhittem neki. Azonban nem ringathattam magam abba a hitbe, miszerint ő a régi Scorpius, az a fiú, akivel együtt felnőttem, akivel annyi mindenen mentem keresztül, aki mindig mellettem állt – nem, ő már többé egy csöppet sem hasonlított régi önmagára, csak azt sajnáltam, hogy ezt nem vettem észre előbb, hogy ilyen drasztikus módszerrel kellet észlelnem, hogy végig csak kihasznált.

– Hello! – mondta olyan mosolyt öltve arcára, amitől mindig is kikészültem, s mivel ezt ő is nagyon jól tudta, kihasználta gyengeségeim. Míg a többiek vidáman viszonozták köszönését, én csak fintorogva motyogtam valamit, majd pillantásom a szemközti falra szegezve, fél füllel hallgattam társaim diskurzusát. Hiába próbáltam elterelni gondolataim, inkább elnézelődni a diákok között, az agyamban minduntalan álmom képkockái pörögtek, egyszerűen képtelen voltam másra gondolni.

– Jól vagy, Roxy? – hajolt hozzám Albus, mire értetlenkedve meredtem rá.

– Persze, miért, mi bajom lenne? – kérdeztem vissza aggódó tekintetük látva.

– Nem tudom, csak olyan furcsa vagy… nem szoktál ilyen szótlan lenni! – hangzott Rose-tól a felelet, mire igencsak haragra gerjedtem. <i>Mit jön ő ahhoz, hogy engem méltasson…?</i>

– Már az is baj, ha szótlan vagyok? Máskor azzal szokott problémátok lenni, ha túl sokat beszélek. Jó lenne, ha végre eldöntenétek, hogy egyáltalán eléggé megfelelek-e mindannyiótok igényeinek ahhoz, hogy veletek mutatkozhassam! – vágtam oda hullámzó mellkassal, mire ők csak értetlenül méregetni kezdtek, azonban velük mit sem törődve vágtattam a terembe tóduló tömeg közepébe, ahová beérve nyomban leültem egy hátsó, ablak melletti padba. Még mindig forrt bennem a düh, és a legrosszabb az egészben az volt, hogy fogalmam sem volt, miért. Egyszerűen csak mérges voltam mindenre, mindenkire, még csak okok se kellettek hozzá.

Hallottam, hogy a tanár elkezd magyarázni valamit, azonban felfogni nem tudtam, kinyitottam a könyvem és elmerengve bámultam a betűkkel telerótt lapokat. Akármennyire is próbáltam koncentrálni az anyagra, sehogy se ment, már szinte minden egyes idegszálammal azon voltam, hogy végre elolvassam azt a nyomorult pár sort, ám hiába olvastam el, ha az értelmét nem tudtam felfogni. Nagyot fújtatva emeltem fel a fejem, majd ahogy kinéztem az ablakon, szinte transzba estem, ugyanis megláttam az erdőt. A szívem egyre inkább vadabb ütemet diktált, amibe már belefájdult a mellkasom, az agyamban képek milliói peregtek le olyan eseményekről, amiken nemhogy részt se vettem, de még csak álmomban se gondoltam rá soha. Teljesen össze voltam zavarodva, szorosan lezártam szemeim és erővel elszakítottam magam az erdőtől, majd minden igyekezetemmel próbáltam bekapcsolódni az órába.

Körbepillantva észrevettem, hogy Scorpius mit sem törődve a környezetével merőn bámul, és mintha aggodalmat láttam volna a szemében. <i>Aggodalmat? Bolond vagy, Roxanne? Már miért törődne veled?</i> Inkább lehajtottam fejem, s az elővett pergamenre szorgosan jegyzetelni kezdtem, hiába nem néztem még csak felé se, jégkék szemei szinte lyukat égettek a hátamba. Nagy szerencsémre az óra hamar véget ért, így én fellélegezve kaptam fel cuccaim, majd vágtattam ki a teremből. Alacsony termetemnek köszönhetően könnyedén elbújhattam a tömegben, ami a folyosókat uralta, így végre egyedül lehettem, kicsit elgondolkodhattam a történteken. Már akkor tudtam, hogy a hirtelen lobbanó mérgem nem normális, hogy lennie kell valami ésszerű, kézzelfogható magyarázatnak, ami miatt ezek történnek velem. Visszagondolva már nevetségesnek hatott gyermeki kirohanásom, sértődöttségem, hisz ők csak a javam akarták.

A hatalmas zsivaj, ami körülvett segítetett valamit, így már higgadtabban fordultam be a bájitaltanterem elé, ahol még üres volt a folyosó, hisz a szünetből még hátra volt pár perc. A táskám ledobtam a földre, hátam a hűvös falnak vetettem, aztán arcom tenyereimbe fektetve, törtem a fejem valamin, ami megmagyarázhatná a történteket.

Szinte egész nap egyedül kóvályogtam a kastélyban óráról órára, bár néha úteligazításhoz kellett folyamodnom, ám ez se tántorított el a tervemtől, miszerint a legelső szabad napomon felfedezem a kastély összes szegletét. A kedélyállapotom még mindig eléggé ingadozott, volt, hogy egy kis semmiségen is felhúztam az agyam, majd az azt követő időben már nevettem saját viselkedésemen.

Talán ezért is vonultam vissza rögtön a szobám magányába, amint véget értek az órák, majd úgy döntöttem, hogy az egész délutánt a hálóhelyiségben töltöm el, azonban miután hamar végeztem a tanulnivalókkal, unatkozni kezdtem, így miután átöltöztem – a jóval kényelmesebb, farmer, póló, pulcsi, tornacipő kombinációba –, nagy levegőt véve kimerészkedtem a klubszobába.

Szokás szerint szinte mindenki lent lézengett, így kisebb zsivaj volt, amit többé-kevésbé elnyomtak a varázsrádióból szóló dalok. A hangulat mondhatni, hogy vidám volt, a tömegben itt-ott nevetés harsant fel.

Miután bocsánatkéréseket motyogva átfurakodtam a tömegen, megkönnyebbülve másztam fel az ablakmélyedésbe, s arcom a hideg üvegnek nyomva kezdtem el csodálni a szürkülő tájat. Még lézengett pár diák a parkban, akik a hirtelen lezúduló eső miatt most versenyt rohanva egymással igyekeztek vissza a kastélyba. A haragos sötét felhőkből ezüst villámok cikáztak szerteszét, és egy-egy nagyobb mennydörgés még az iskolát is megrázta.

Agyhalott zombiként ültem a tányéromra pakolt grill húsra és krumplira meredve. Úgy éreztem magam, mint aki hetek óta nem aludt, a napok óta megszokottá vált fejfájásom is visszatért. Körülöttem a többiek vígan zajongtak, én azonban csak őket hallgatva nézelődtem, s úgy éreztem, ha csak pár falat kaját is kell megennem, az nyomban visszajönne. Az eget most teljes sötétség fedte, mivel kint még mindig esett, ezért a felhők az egész eget bekebelezték, így a csillagok egy fikarcnyit se látszottak.

– Roxy! – hallottam nevem, így felkaptam fejem, s felvont szemöldökkel meredtem bátyámra, aki aggodalmas kifejezéssel nézett rám. – Hallom, hogy megszöktél a gyengélkedőről – ült le mellém szemrehányó pillantással.

– Nem értem, miért kell ezt ennyire felfújni?! Nem volt már semmi bajom, jól éreztem magam, semmi értelmét nem láttam annak, hogy bent maradjak! – vitatkoztam felháborodva, közben pedig megint elöntött a méreg, amiért senki se képes megérteni tettem.

– Ez azért nem így működik! Ez egyáltalán nem játék, nyuszi, a javasasszony szerint el kéne menned a Mungóba egy teljes körű kivizsgálásra – folytatta, mire csak arrébb tolva tányérom az asztalon karba tett kezeimre fektettem fejem.

Igyekeztem lenyugtatni magam, hisz tudtam, hogy csak azért aggódik ennyire értem, mert szeret, ám nem volt olyan könnyű, mint azt hittem. A harag csak úgy tombolt bennem, fogalmam sem volt, hogy miért, úgy éreztem, menten felrobbanok, ha nem adom ki magamból a felgyülemlett mérgemet.

Szemeimet szorosan lehunytam, majd nagyokat lélegezve próbáltam lenyugtatni magam. Úgy látszott, Axel végre megértette, hogy nem igazán vagyok jó passzban, mivel arra lettem figyelmes, hogy simogatni kezdi a hajam, ami némileg segített, így már higgadtabban nyitottam ki szemeim és néztem szembe vele. Fakókék szemei, az enyémek tökéletes másai kíváncsiságot tükröztek, biztos voltam benne, hogy most is azon töri a fejét, mivel tehetne kedvemre.

– Mi a baj, nyuszi? Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz? – tette fel a kérdést, mire legszívesebben nyomban válaszoltam volna, elpanaszoltam volna minden bánatom, ám mire kinyitottam a szám, egy belső sugallat egyszerűen nem engedte, hogy megtegyem.

Úgy éreztem, azzal, ha elmondanám az álmom, a rosszullétem körülményeit és a látomásokat, csak bajt hoznék a fejére, így csak keserű mosollyal az arcomon megráztam fejem. Láttam rajta, hogy rosszul esik neki, amiért nem öntöm ki neki a szívem, ám ezzel csak az ő javát akartam, úgy éreztem, hogy ez a dolog csak rám tartozik, hogy csak saját magam szabad bele kevernem.

Nagyot sóhajtottam, majd kinyújtóztattam elgémberedett tagjaim, aztán körbenéztem a teremben, láttam, hogy anyám Durrey professzorral, a számmisztika tanárnővel beszélget, míg apám, ahogy észrevette pillantásom, mosolyt villantott felém, amit viszonoztam.

– Miért nem eszel? – kérdezte Ax az érintetlen tányéromra pillantva, pont mikor a főételek helyén megjelentek a desszertek.

– Nem vagyok éhes – feleltem, és halvány mosollyal az arcomon figyeltem, amint bátyám maga elé pakol legalább három féle édességet, majd mind felfalja azt.

– Elkísérlek! – ajánlotta fel, ahogy végzett, mire nyomban felálltam és együtt kisétáltunk.

– Bejössz kicsit? – kérdeztem a portré előtt állva, úgy éreztem, most nem tudnék egyedül lenni, hogy szükségem van valakire magam mellett, aki törődik velem. Mivel bátyám bólintott, elmotyogtam a jelszót, majd a zsúfolt klubszobába léptem. Mondanom sem kell, hogy nyomban minden szempár ránk tapadt, a lányok még mindig utálatos pillantásokkal méltattak, amit nem tudtam hová tenni, hisz Axel a bátyám. Tudatának abban, hogy a lányok lépcsőjén lévő bűbáj már régóta nem működik, nyugodt szívvel sétáltam fel, nyomomban bátyámmal, majd ahogy a szobámba értem, az ágyra dőltem, s helyet szorítva bátyámnak a falhoz kucorodtam.

– Tudom, hogy történt valami, nyuszi! És ne, ne szólj közbe – szólt rám, ahogy látta, hogy nyomban szóra nyitom a szám, hogy tiltakozhassam –, szóval, tudom, hogy történt valami, ami aggaszt téged, és ez engem is idegessé tesz. Ám úgy döntöttem, nem firtatom, úgyis tudom, ha úgy érzed, hogy ki akarod beszélni magadból a dolgokat, akkor hozzám fogsz fordulni – fejezte be és lefeküdt mellém. Felettébb hálás voltam neki azért, amiket mondott, hogy feltétel nélkül bízott bennem.

– Köszönöm! – mosolyogtam rá, kicsit meg is könnyebbültem. Magától a tudattól, hogy van kire számítanom, könnyebb lett minden, segített kicsit feloldani a bennem felgyülemlett feszültséget.

Órákig beszélgettünk Axszel, iszonyúan jól esett, hogy végre társaloghattam a tesómmal, hogy minden egyes apró mozzanatot kivesézhettünk. Szerencsére tapintatosan kerülte a faggatást, amiért nagyon hálás voltam neki. Mikor már nem bírtam tovább anélkül, hogy elaludtam volna, gyorsan elvégeztem az emberi teendőim a fürdőben, majd mivel már ahhoz is fáradt voltam, hogy megfürödjek, csak szórtam magamra egy tisztító bűbájt, átvettem a pizsamám és visszasoroltam a hálóba.

A bátyám megvetette az ágyat és már átöltözve be is feküdt, én nyakig takaróztam, majd az oldalának vetve hátam kucorodtam mellé, s vártam, hogy a pöttöm álommanó végre behintse orrom a csillámmal fűszerezett álomporral, ami az álmok világába ringat.

Szerencsére ismét nem álmodtam semmit, így viszonylag kipihenve ébredtem fel, azután pedig tanácstalanul néztem körül a már üres szobában. A tesóm jelenlétét már csak a halvány illata a párnán és az éjjeli szekrényen hagyott levélke mutatta. Miután elkészültem, bedobáltam a táskámba a tanszereim, majd kimentem a klubhelyiségbe, ami még kongott az ürességtől.

Még magam számára is hihetetlen módon elsőre a Nagyterembe találtam, ahol még csak a korán kelő diákok és pár tanár lézengett. Leültem a helyemre, hogy napok óta először, normálisan megreggelizzek.

Miután végeztem, még mindig ott üldögéltem, s a beözönlő diákokat lestem. Az égre felpillantva láttam, hogy a halványkék égbolton néhány bárányfelhő úszkál, a Nap bágyadt sugarai pedig arany fénnyel vonják be őket. Elterveztem, ha ilyen jó idő marad, a délutánom a parkban töltöm el.

Alig mertem hinni a szememnek, mikor láttam, hogy James egyenesen felém tart bűnbánó mosolyt festve ajkaira, a szemeim szinte kistányérnyi nagyságot vettek fel megdöbbenésemben.

– Szia! – pislogott rám félénken, ami elég idegenül hatott tőle.

– Szia! – válaszoltam, mire egy pillanatig úgy látszott, tépelődik, ám végül mellém ült.

– Azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel – vett nagy levegőt –, sajnálom, amiért elpártoltam tőled, csak mert a Mardekárba kerültél, nem volt szép húzás tőlem!

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bántottál meg, de mivel ismerlek, már akkor számítottam erre, mikor kiderült, hogy mardis leszek. Azonban reménykedtem benne, hogy hamar észhez térsz! – mosolyogtam rá, mire végre felengedett az arca, s tüstént megölelt.

Köszönhetően ennek a fordulatnak a napom végre boldogan telt, olyan vidám voltam, mint régóta nem. Órák után Jamie-vel és a srácokkal kimentünk a parkba kicsit hülyülni, komolyan mondom, élvezetet okozott, ahogy elnéztem mardis háztársaim elkínzott, megbotránkozott arckifejezését irányomba, mivel a griffisekkel lógtam.

– Te lány, nem fognak ezért megkövezni a mardekárosok? Mármint hogy velünk lógsz – intézte hozzám szavait Matt.

– Egyáltalán mi közük az egészhez? Különben meg már úgyis utálnak, úgyhogy tök mindegy! – vigyorogtam rá. Úgy éreztem, egyszerűen semmi se tudja elrontani a kedvem, ám mint később kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna.

Miután elköszöntem a fiúktól, hogy végre tanuljak, a klubszoba felé igyekeztem. A kastélyban meglepő módon egy lélekkel se futottam össze egy folyosón se, ami kezdett furcsának hatni, hisz még vacsoraidő se volt, hogy amiatt ne mászkáljanak.

Ahogy befordultam a sarkon, észrevettem egy alakot a folyosó közepén, aki lassan megfordult, mintha érezné, hogy nézem. Fekete göndör haját és fele arcát megvilágította az ablakon beömlő fény, amitől csak még titokzatosabbnak, gyönyörűbbnek hatott. Arca akár egy régmúlt, görög isten képmása, sötétbarna, szinte már fekete szemei rám tapadtak; a levegőm is elakadt, mikor rájöttem, hogy mégis honnan ismerős ez a fiú többször is szerepelt, mind az álmomban, mind látomásaimban.

Félrebillentett fejjel kezdtem el vizslatni, hátha kísértettel van dolgom, ám egész lénye valós volt, fekete haján már ilyen messziről látszott, hogy milyen puha, szinte már éreztem ujjaim között a selymességet, amikor beletúrok. Csókolnivaló ajkai imádnivaló mosolyra húzódtak látva tétovázásom, melynek látványa szenvedélyes csókok emlékével töltött el. Egyik kreol színű kezét kinyújtotta felém, amivel hívogatóan intett. Hiába álltam volna ellen, engedtem a hívásnak, tüstént elindultam felé, s ahogy látta, hogy követem, megfordult, és tovasietett a folyosón.

A torkomban dobogó szívvel szaladtam utána, mivel úgy éreztem, belehalnék, ha nem érném utol, a kétségbeesés kezdett egyre inkább magába keríteni, amikor hiába rohantam, mégsem értem őt be, mégse tudtam hozzáérni, holott már egészen úgy látszott, mintha az ujjaimmal megtapinthatnám a fekete, hímzett talárja anyagát.

Szégyenszemre hangosan sírva fakadtam mikor kiérve egy számomra ismeretlen, sötét folyosóra, csak úgy felszívódott, mintha soha nem is lett volna ott. Olyan mértékű fájdalom zuhant rám, hogy még a lélegzetvétel is elképesztő nehézséget igényelt. Ráadásként a jól ismert fájdalom is visszatért, a fejem majd szétrobbant, és az agyam ismételten elárasztották a látomások, még inkább fájdítva szívemen, hisz legtöbbjükben ő is szerepelt. Tehetetlenül csuklottam össze, majd a falhoz kúszva gömbölyödtem össze a hideg kövön, vadul remegett az egész testem és bármit megadtam volna, ha végre rám talál a halál, ám ehelyett a sötétség csak egyre jobban bekebelezett, s végleg körülölelt.

Úgy ébredtem fel, mintha pofon vágtak volna, pár másodpercig csak döbbenten néztem szét az ismeretlen folyosószakaszon, fogalmam sem volt, hogy kerültem oda. Miközben föltápászkodtam, az emlékeim is visszatértek és megpróbáltam összerakni az agyamban a történteket. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy mégis mi ez az egész, ami velem történik, legfőképp azt, hogy mégis miért velem történik. Iszonyúan fáradt voltam, azt sem tudtam, hány óra lehet. Találomra indultam neki a folyosóknak, majd egy fél órás bolyongás után végre rátaláltam az előcsarnokra, s mivel a diákok még mindig meneteltek be a Nagyterembe, jogosan feltételeztem, hogy vacsoraidő lehet.

Mielőtt bementem volna, gyorsan beugrottam a mosdóba, hogy megszemléljem a tükrökben nyúzott arcom. Az alapvetően is elég sápadt bőröm most túltett minden eddiginél, a szemeim alatt lilás karikák húzódtak fáradtságom jeleiként. Megmostam az arcom, hátha segít valamelyest, majd felfogtam a hajam s egy nagyobb kupac elsőévessel együtt besétáltam a terembe. Leültem a helyemre, szedtem egy kevés lasagne-t, majd miután a desszertek feltűntek, egy hatalmas adag almás pitét is magamba tömtem. Annyira teleettem magam, hogy már kezdtem kicsit kényelmetlennek érezni a szoknyám.

Körbelesve láttam, hogy szinte mindenkinek felhőtlen a kedve, s hogy csak én gubbasztok egyes-egyedül, távol a saját háztársaimtól. Keserű fintort festett az arcomra a feltételezés, hogy talán sose fog különösebben javulni velük a viszonyom, azonban rám nem jellemző módon inkább megkönnyebbültem még a gondolatától is, hogy az emberek nem fognak rám akaszkodni, hogy nem kaptam felesleges koloncot a nyakamba. Ez a gondolatmenet elképesztően idegennek hatott jellememhez, teljesen elütött attól a lánytól, aki eddig mindig a társaság középpontjában volt, aki sikítva menekült a magányból.

Nagyot sóhajtottam, majd felálltam és kisétáltam a Nagyteremből. Szerencsére most hamar leértem a klubhelyiségbe, szinte már hiperventillálva menekültem a tömött helyiségből a szobámba.

Amint beértem, bezártam az ajtót, s úgy dőltem az ágyamra, mint egy zsák krumpli. Lustálkodtam még egy kicsit, majd gyorsan megtanultam, ezt követően pedig a kádat teleeresztve forró vízzel, beleereszkedtem. Teljesen ellazított a víz, a fejem alá egy összehajtott törcsit téve hajtottam hátra a fejem s terültem el a hatalmas, lábas kádban. Szemeimet behunytam, majd szorgosan forgó agytekervényekkel igyekeztem átgondolni a történteket.